Tegnapi hangja a vas duhajának
körbekerít ma is: átdobban rajtam.
Táncuk zajából a csizmás lábak
félelemcsillagot rúgnak agyamban.
|
Esküvői kép: szemben az oltár.
Örök női szép, nekem az voltál.
|
Egy népszavazásra
Ne menj el szavazni, maradj inkább otthon,
ha a fülbesúgók szavára hallgatsz,
ha a lelkedért vívott háborús fronton
foglyok végtelen menetében ballagsz.
|
Álnok
álmok
űznek
tűznek,
víznek.
|
Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csak indultál folyton.
|
Az a verpeléti ház, közel a meghittséghez,
utca végén (mint sorvégi gyerek az iskolai
menetoszlopban: megbújtan, csak félig a
tömbhöz tartozva), az a térbe pöttyintett
|
Miközben múlnak az évek
(érzitek, mily temérdek
év van már mögöttünk,
bár nekem néha úgy tűnt,
dupla ennyit éltem,
|
Meg akarom ismerni a fákat:
alkatukról, illendő távolból
néven szólítani bármelyiket;
lombjukat, törzsüket, tudni
|
Meg akarom ismerni a fákat:
a bölcső ringásán muzsikálót,
a szemfedelek faragásai jaj-át;
|
Meg akarom ismerni a fákat,
ha már így végleg kifordultam
az emberismerésből, összezavartan:
nincs az az emberhatározó kézikönyv,
ami segítene most már – nekem mind
kusza televény, indaszövedék,
|
Bálnák úsznak jámbor türelemmel –
gigászi testben ritka értelem:
megértik a víz alatti sorsot.
Mégis tudják: idegen a tenger,
|
Apám borával múlatom az éjjelt.
A konyhában mosatlan edények zsírszaga
lüktet, kintről kutya ugatása patakzik.
A negyven wattos TUNSRAM-izzó
fényénél szapora iramban vegyülünk eggyé.
|
Naponta mérem a fogyó jövőt:
mit hoz a holnap a tegnap után?
S csak állok az időtömbök között
tehetetlenül sután és bután.
|
A nagy bánatok mindig lopva jönnek :
riadt hajnalon kimérten köszönnek
szürke, gyűrt kalapban.
Poros a csizmájuk,
s mi csak nézünk rájuk:
honnan jönnek, honnan?
|
Mélységeid kereső kísérletben
bogozlak. Szálaid közé búvok
szálaimmal, s belőlük húzott
csomók titkait lesem önfeledten.
|
Simogatom a kezed –
hívogatóan meleg.
Ujjaink kulcsolódnak:
ma még biztos a holnap.
|
Ez a csend rég ismerősöm,
itt zúg bennem minden őszön.
Ahogy megtörik a napfény,
az a távoli aranyfém-
|
Megkértem a rozsomákot,
gyűjtsön nekem rozsot, mákot.
*
Azt mondta a hőscincér,
sose lesz ő nős pincér.
*
Dániában szegény Hamlet
a halálnak szerény hamm lett.
*
|
|
Földön futó aszfaltcsíkok –
vágott sebek rácsa:
búzaföldek, szőnyegrétek
fulladnak fohászba.
|