Ez a csend rég ismerősöm,
itt zúg bennem minden őszön.
Ahogy megtörik a napfény,
az a távoli aranyfém-
csillogás - mert fordul a Föld
ferde tengelyén (útra dőlt
pörgettyű Kozmosz asztalán) -
tereli mágneses karám
űri szél fútta legelőn.
Ilyenkor apad az erőm,
és mint a maghasadt atom,
szertezuhan akaratom,
kihunynak apró céljaim,
s egyszer csak mellig ér a kín…

 2016.08.30.
                      Csorba Tibor