A nagy bánatok mindig lopva jönnek :
riadt hajnalon kimérten köszönnek
szürke, gyűrt kalapban.
Poros a csizmájuk,
s mi csak nézünk rájuk:
honnan jönnek, honnan?

Este még a bor tüzében csend lakott,
békésen ásítottak az ablakok –
úgy tűnt, aludni tért
a fény, s a hang se szólt…
Színtiszta béke volt –
hajoltunk csókokért.

De mégis, valami ott cikázott már –
baljós rezdülés az est szálainál:
sikoly a lélekben
bor fogytán. Az ablak
takarta rejtelem:
sötét csend félelme,
béke hazug selyme,
s azok a hideg ajkak…

(Anno) Csorba Tibor