Apám borával múlatom az éjjelt.
A konyhában mosatlan edények zsírszaga
lüktet, kintről kutya ugatása patakzik.
A negyven wattos TUNSRAM-izzó
fényénél szapora iramban vegyülünk eggyé.
Ahogy beborítja gondjaim a felhő,
agyam pincegrádicsain tántorogva
botladoznak elő hajdani boros emlékek…

Mustízű, dércsípte őszökön körbe-
szüreteltem az országot: mindig a
helyi tsz kertjeiben téptem a fürtöt
háromféle iskolától és a seregtől
kapva a beláttató ösztönzést, hogy
a népgazdaság igényt tart nem-szakértelmemre is,
valamint jellemem tán csiszolódik,
ha (vacak fillérekért) kóstolom a munkát.
A tőkék közt hajladozó lánytestek
mozdulatára emlékszem vissza szívesen,
s persze a musttól ragadós csókok mannáira.
Majd pedig arra, hogy az őrmesterünk
másnapos poklára víz helyett pálinkát
kortyolt egy honvéd kölcsönvett kulacsából,
s ezért laktanyafogsággal fenyegette.

Apámnak szőlője nem volt – bora mindig:
vette a másét, s nyomtuk a bogyók
hasát – lévé pukkant valamennyi.
Hordtuk a katonás rendben gubbadó
hordók háta lyukába önteni.
Micsoda izgalom volt lesni a gyertya
lángját napokkal később a pince terében,
hogy megmarad-e? Ha nem, úgy gyerek
nem mehetett a közelbe: zuborogtak
a hordók, és a lopó murcit adott.
Karácsonykor már a fejtett bor mézszíne
mosolygott a bekopogó vendégre, s kocorogtak
az üvegpoharak: temették az óévet,
s medret mostak az újnak. Az évszázados
szokások rendjén melegedett a lélek.

Nekem se szőlőm, se hordóm,
se szokásom, se rend körülöttem…
Valami új kezdődik velem, de ez
egyelőre csak abban nyilvánul meg,
hogy testben és lélekben is elválaszt
a régitől. Szorongva lesem a kényszert,
s álmodozom új harmóniáról
a régiek borán elütve a félszet!

(Réges-rég)  Csorba Tibor