Álnok
álmok
űznek
tűznek,
víznek.

Visznek,
húznak
túsznak.
Örök
őrök

tépnek,
s lépnek
híven
szívem
táján –

fáj ám
nagyon –
hagyom
mégis.
Ég is

kertem,
s verten
nézem
mézem
fogytát:

hogy tát
szájat
rája
görnyen
szörnyem.

Megvolt,
s megholt
kincsem:
nincsen.
Bennem

lennem
kinek,
s minek
fontos?
Pontos

helyzet –
jelzet
mutat
utat –
megyek.

Legyek
tépett
képlet,
siket
hitek

árva
tára,
lusta
puszta,
öreg

kőhegy –
tétlen,
s vétlen
hanyag
anyag.

(…)  Csorba Tibor