Egy régi baráthoz

Az a verpeléti ház, közel a meghittséghez,
utca végén (mint sorvégi gyerek az iskolai
menetoszlopban: megbújtan, csak félig a
tömbhöz tartozva), az a térbe pöttyintett
hazaváró otthon (előtte az utcavég erősen
lejt a keresztútra, s azon szánkózni de jó
is volt telente, ugye sosem felejted) –
most mit szól, Barátom, hogy száműzted
magad falai közül?
    S édesanyád, a meg-
kérgesült jóság és aggodalom most,
hogy biztosan tudja, a szomszéd szobában
nem szuszog már a fia sem (édesapád
szuszogása se régen dermedt meg örökre),
vajon az a hajlott hátú, kendős fejű,
balzsam jelenlétű asszony most mit álmodik,
hogy az új tavasz fiától szegényítette meg?
Nem nyikordul a kiskert-ajtó hajnalonta,
mint mikor a kutyusodhoz nyújtottad lépteid,
hisz biztosan siettél mindig, mert várt a
busz Egerbe vinni. Sietve felkelni azonban nem
voltál fürge, csak lested a mennyezetet,
ha az óra felvert falusi álmodból, sürgetve
városi gondot agyadra – most hallgat az óra…
Te pesti albérlet vánkosán méred
a percet, odakint csikorognak a villamosok,
dübörögnek a hajnali gépek – böffen a város.
Sorsod elé lopakodtál: eluntad a változatlant,
a szürke történetlenséget, a perspektívátlanul
topogó jelent.
    Legyen szerencséd, s erőd,
Barátom felgombolyítani a megtalált fonalat,
feldarabolni a fát, mibe fejszéd csattant
hirtelen, egy ösztönös megfeszüléstől!

Látod, engem is kerget a mostohaság:
meg nem fog falu, város – odadob
egyik a másiknak: alkalmi kertek fája
lettem, csenevész gyökerekkel nyúlok
egyszer a futóhomok dűnéi alá, majd
másszor agyaggal, sárral ragadós rögök közé.
Ha így megdob a sors, jön a józanodás,
a fennmaradás ösztöne ellibbenti
az agyról az öntudat melléktermékeit:
a „miért vagyunk a világon” tarka,
farkába harapó végtelen, undok kígyókat.
Mély emlékkamrák nyílnak, felhántulnak
a réteges kérgek az agyban, s kisejlenek
a praktikus tenni tudás csenevész kis
magjai, s az ember nyúl a kapához a
zsebkendőnyi kerttalajon: áhítattal éleszti
naponta újra az enyhet adó kályha
tüzét, s már tavaszon készül
az új tél ellen a fáskamra rakásán.
Lesi az utcán kopogók jelleme titkát,
hogy kit kap maga mellé, aki tesz tán
valamit, hogyha a szükség úgy alakul,
s kit kell messzire tartani a ház kapujától?

Legyen velünk Fortuna kedve az új akarásban,
s állítsuk oda mellé, ami bennünk erő
és tehetség megvan, s tartsunk ki Barátom
a célig. Én is lesem ablakomon a jövőmet,
s te is odaállsz a függönyöd ráncaihoz
kutakodni –
     gondold szemed sugarába
bekúszni az én aggódó pillantásaimat,
s képzeljük úgy, mintha együtt mennénk a
küzdés útján, hátha megkönnyülne a lelken a terhe!

(Doboz, 1987. április 4-6.)  Csorba Tibor