Meg akarom ismerni a fákat,
ha már így végleg kifordultam
az emberismerésből, összezavartan:
nincs az az emberhatározó kézikönyv,
ami segítene most már – nekem mind
kusza televény, indaszövedék,
legyen család, nemzet, vagy emberiség!
Talán a fák, azokkal más lesz,
hisz csupa jó emlékem van róluk:
nem bántott egy sem, de nem is
arra vannak a Földön – csak lenni magukban.
Csak a létezésért lenni, ez ami vonz,
ha egy fára tekintek, a nyilvánvaló
békesség, agresszivitás nélküliség,
az időfolyamban bólintgatás
történelem mentesen.

Életemre eddig szinte csak gyümölcsfák
bólintgattak: apám barackfája
épp tavaly szilánkosult fel tűzifának,
s vele égtek a gyerekkori nyári délutánok
famászás-horzsolási emlékei.
A szomszéd cseresznyefája megrakodva,
telten vérpiros bogyóval, épp lopakodó
gyerektestem alatt reccsent a földre
hajolva a legszebb ága, szégyent rikoltva fejemre.
A kis diófák a szülői ház előtt
talán egyidősek velem, s lám hány
évvel korábban kezdtek hasznot hajtani
apám ültető kezére, mint én…
Vágtam persze fűzfa lecsüngő ágából is:
sípot akartam nyesni a hozzáértők példája
nyomán, de néma maradt, csak az
arcom pirosult a hangcsikarástól.
Az olajfa garád tüskés bokrai közt
késsel a kézben alagutat vágtam
a társak seregével, s ott lestük a
füstöt a lelt cigarettadohányból –
ház magasul már rég a helyén.
Nyársor függönye rejti zsenge
férfikorom ideataposóját:
a laktanyaudvaron hányszor
kaparásztam az ősz szele fújta avart?
Most új helyen, már apaként
kitekintek az ablakomon, s a kis kert
sarkában szilvafa ágai bontják rügyeik –
lányom, a csöppnyi botorság, nyáron
az enyhet adó árnyékban szívja a friss levegőt.

Lám, elkísérnek a fák egy életen át,
s tízesével szállnak az évek a
múltba, míg rájön az ember:
e néma barátok az útjelzők
a kényszerpálya vonalán a halálig!

(Régen)  Csorba Tibor