Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csak indultál folyton.

Fogadtad ötezer éjjel,
ötezer nappalon át,
szövetkeztél az eréllyel,
s magadra vettél kalodát,

fogadtad a Holdnak, Napnak –
homokba szórtad imád.
Szavaid rendre becsaptak
és most vár a Semmi rád…

Pedig a tiéd lett volna
a legnagyobb hatalom:
a szóval festés hatalma
ég méretű vásznakon.

Sötétség ura, fénykirály,
a lélek hegedűse,
a Végtelen lábainál
minden utódja, őse,

egy pollenszemben génspirál,
egy napszélben ősharag,
tárnamélyi gyémántkristály,
s mint Tejút, fényes szalag

lehettél, lehettél volna…

Miért kell költő e rendbe?
Mi lenne, hogyha nem szólna
dala évezredekre?

Mitől a költővé válás,
a lélek mely szeszélye
ugrik egy nagyot, vagy sántáz
erre a meredélyre?

Ma nem kell a vers a világnak,
a feszültség drámaibb:
a szó játéka csak fáraszt,
veszélyesen álmosít.

Nekem se jutott már múzsa,
csak ez a terhes ösztön
hívogat egy poros útra
bűntudattal küszködőn.

(valaha) Csorba Tibor