Kérdezd meg a csillagokat: honnan
buzog mélyükből fürtös fényük?
Mivé válnak, ha kétfelé robban
forró testük – fröccsen és végük?
       Feketelyukban fognak nem létezni,
       s fodros csillagfényükre emlékezni.

Születik, felsír, körülnéz az ember
ártatlanul nyílt-kék csecsemőszemmel.

Nőtt a sólyom,
én egy testes pasas vagyok.
Pedig annyit eszek, mint egy veréb,
közel sem annyit, mint a véreb.
Nyúlháj, bakháj, varjúháj.

Hamar kiderült, hogy nem tudom beosztani a fizetésem. Soha nem mértem fel, mi mennyibe kerül, csak megvettem, mert volt pénzem éppen.

Ha a turulmadár visszatérne,
nem ismer a tájra,
Nem ismer a sok szétrombolt várra,
Benőtte már az enyészet virága,

Honnan jön az ihlet, miből támad hajlam?
Távolba tekintesz, messze, elmerengve.
Miért is oly fontos? Újra meg kell valljam!
Mikor arcom ragyog csillogó szemedbe.

Az eldobott kő, néha gömbölyű. 
Talán pont azt emeled fel, 
mely parázs volt egykoron. 

Ó, hogy feketéllik a tükrös égbolt:
Afrika ontja a népfolyamot –
mint valami sáskahad. Elég volt,
mondja az elme (ezek szólamok).

újra és újra
 fényedbe csobban
az ég

Húsz év után is itt feszeng az átkozott múlt jelenléte.
Elnyűtt, roszkabát életű embereket dobál a sors,
mint ezt az agyongyötört öreg embert is,
aki mégis régi, remegő szerelemmel, féltő

Vajon megkaptad e a küldeményemet?

A nagy nap eljött, köszöntelek
Névnapodon nagy szeretettel,
Ne hidd, hogy én elfeledtelek,
Áldást mondok rád tisztelettel,

Búzavirágot szedtél
Csokorba kötöttél
Névnapomon kedveskedtél
Kék volt a vadvirág

Gondolatszilánkok    

Válogat, szelektál az emberi elme,
mi a jó, mi a rossz, minek volt értelme.

Kedves Annácska!

Mindannyiónk nevében kívánok nagyon-nagyon boldog névnapot!