Nagyon szomorú vagyok, a gépem bedöglött, egy újat kellett venni, nem tudtalak olvasni benneteket, nem tudtam feltölteni.

Álmaimban is szeretlek
Drága édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted :

Álmodom ébren,
nézem az égen
szerte lehulló
fényjeleket,

Vége már az aratásnak
Gyűlik a zsákokba a gabona
Szeretet gyűjti halomba
Lesz belőle új kenyér liszt a malomban

Hiába kérdezem a múltat a jelent,
miért más az élet idelenn, odafenn,
csak csörömpöl, zörög életzúzó kalló,
süketül tőle a bágyadt sorsvállaló,

Mint a friss forrásvízhez
Madár száll le szomját oltva
Mint a harmat cseppet a virág issza
Úgy ébred az áhítat a szívemben

Országunknak szent királya,
Így emlékezünk Istvánra,
Ki államot alapított,
Istenhitre megtanított.

Kacag a fillér,gurul a forint

Keresztet feltartva figyelmeztet: „EMBER! 
Itt lesz a szent hazád évezredeken át!” 
S otthont alapítva, a magyarnak sorsát 
évszázadok óta tudja, most is figyel. 

A huszonnégy órás napok
börtönében
éveknek tűnnek
a percek is.

Ragyog a napsugár,ontja a melegét
Felhőtlen,kék felettünk az ég
Balaton vize selymesen simogat
Látom vidám gyermekarcokat

Ahogy múlik az idő, annál jobban hiányzol. 
De már csak a fizikai léted hiányát érzem.
Kihunytak, kialudtak az érzések.
Már nem tudom, milyen volt, amikor jó volt.

Tüzesen ragyog a nyári nap korongja
Ő itt az úr,sugarait ontja
Néma csend a pusztító melegben
Falevél sincs,ami rebbenne

Viharok tépték, árvizek mosták.
Néha felhasadt, máskor elázott
a házasságunk. Kezeink fogták,
ha szökött volna, s szívünk, ha fázott,

Szikrázva az éjjel,
lángot vetve fénnyel,
homályt pislog, tétováz.
Lidérc lázban izzik,

Még kicsinyke legényke voltam, amikor nagypapám mesélte ezt a történetet.