Ahogy jöttél, és elmentél

Még megnézted a tavat, a partokat,
majd sorsod keresztje a sínre vonszolt,
megvonaglott az öreg tehervonat,
és megnyílt a zavaros, őszi mennybolt.
Páran felismertek, döbbenten álltak,
tiport roncsodat asztalra feltették,
drága véredet adtad a halálnak,
ne lássák, rád terült vasúti térkép.
Írók viziteltek nemrégen nálad,
szerettél volna velük futni, menni,
ám ők otthagyták a mi Attilánkat,
nem ölelte, vitte akkor már senki.
Vágytad már látni ismét a vén Dunát,
akkor már neki se nagyon kellettél,
nem volt se szerelem, se egy jó barát,
csak a Bakonyból lecsapó, ködös szél.
Versröpcédulát, fecniket firkáltál,
Raj szeggel tűzted az öreg platánra,
nem olvasta őket más, mint a halál,
tán csak ő figyelt panaszos szavadra.
Tavaszba születtél, télbe pusztultál,
adós maradtál még kétheti tejjel,
ennyi a hitel tehenes parasztnál,
mert vak és önző volt mindig az ember.
A Mamát a halálba némán követted,
a szádat szétzúzta a vagonkerék,
ma már olvassák az összes versedet,
szavaid idézi három nemzedék.

Ügyetlenül éltél, csak zseni voltál,
kezeltek, lekezeltek szánalommal,
hazád nem volt több szegény Liliputnál,
az óriás ebbe sokszor belehal.

2016. 04. 04.