Mindig hajnalban, a Nappal jöttek:
pusztákról indultak éjfél után.
Betyárok módjára bezörögtek
az ablakon. Apám várta őket –
üzentek előtte nap délután.
Isten áldja a korán kelőket.

Gyermeki álmomból felriadtam:
apám már a bakancsait húzta.
Nyakán az ütőér majd’ kipattant.
Tudtam: ez egy egész napi munka
lesz – ha a csikósok nem hívatlan
jönnek, estét vonnak a falunkra.

Kipattant a szemem, az ablakhoz
siettem - már kiláttam a párkány
fölött – lesni, mit a pillanat hoz.
Hevesen vert a szívem – akárhány
alkalom: a gyermekész kalandoz:
hisz a táltossal jöhet a sárkány….

Lovakat láttam, díszes fogatot,
előtte két igás pejt, nyergelve
feketét és kötélen futtatott
két derest. A bakon kék-fekete
gatyás-mellényes hajtó fújt nagyot.
Aranylott a kelő Nap felette.

Társa volt, ki zörgetett – kalapja
nyakba csúszott, áll alatt kötötten.
Arcéleit puszta-szél faragta
homokkal írt boszorkánykörökben.
Csizmaszárán szürke por, alatta
tisztelettel süppedt a föld, s föveny.

Nem értettem még, mit szemem látott –
csak éreztem: nagy varázs az élet.
Akkor kezdtem falni a világot,
s minden falat növelte az éhet:
gyermekkorban a mese megéled,
s a gyerekek igazi királyok.

                         *
Nyikorogva nyílt a műhelyajtó –
besurrant a napfény és megbotlott
az üllő szarván. A mélyen hajló
pókháló megremegett – a kotlott
pók lezuhant fonalán, s földpadló
hupáin tölgypad alá imbolygott.

Vasnak, szénnek, hűlt salaknak nehéz
szagával csapta arcul a legényt
az ébredő műhely – aki benéz
ilyenkor, játszadozó fürge fényt
lát: szerszámokat csiklandó merész
villogást, s benne a napi reményt.

Férfias kézfogás volt: pusztai
nyers erő és vas edzette marok
paroláztak. Az Alföld kunjai
néztek össze és köszöntek nagyot.
Lassan apadnak a múlt kútjai,
pedig köröznek fent rút karvalyok…

„A húzó lovak lazult patkón járnak,
s egyik patája hasadt a kápán.
Ménesgazda két deres lovának
faragni kéne a nyolc patáján.
A fekete hátas jobb elsőre sánta:
szögbe lépett, s elevenje bánja.”

Két vén eperfa a műhely előtt:
egyik fekete, a másik fehér.
Csemeték száz évvel ezelőtt
ha voltak. Lombjuk taréjig felér.
Nyáron árnyat adnak, gyümölcsvelőt,
s légyűző az ágas eperlevél.

A fák törzsén fényes vaskarika.
Lovon kötőfék, rajta kuncsomó –
ha ugrana a kényes vad paripa,
ne lehessen belőle búcsúzó.
Fa tövében kétlábú dőlt bak és
patkolószék: szeg, fogó, patakés.

Patát a bakra fel csűdfogással,
s már pattognak is a régi szegek.
A lazult patkót egy gyors dobással
a mester elveti, s az hentereg.
Patát nyes körbe szélein, alul – 
s a ráspolytól formára alakul.

Két nagy ló, nyolc patkó…tüzet csihol
a kovács: maroknyi faforgácsra
fáradt olajat locsol a tegnapiból –
fúrásból maradt. Szikrától táncra
kap a láng, feléled hamvaiból –
indul a vas és a tűz románca.

Nincs már bőrfújtató: szú és gomba
emésztette, hát szemétdombra
köpte ki bőrtüdejét. Helyette
ventillátor harap a szelekbe,
s fújja napfényesre a szén fekete
szemét: vasat hevít a melege.

A fényspektrum végigfut a vason:
pirostól narancson át fehérig.
A mester homlokán izzadság oson –
pokolban a vasvirág beérik:
laposfogóval üllőre rántja –
megszólal a helység kalapácsa.

Ritmusra kél a vas duhajával –
hányja magáról a csillagokat,
hajnali utcán ős zaja árad –
kalapács-zuhogás kínt lapogat.
Görbül a szálvas, ível a patkó –
s kint már adja a lábat a pej ló.

Ló lovat követ, ahogy fodrásznál
asszonyok ülnek a búra alatt.
A Nap már a templom tornyára száll.
Lassú, ahogy a munkával haladt –
morog széles tenyerű Fejenagy,
s ropogtat hozzá fájó derekat.

                          *
Szétterült már a déli harangszó –
a mesterné kontya alatt gőzök.
A poros úton fut egy ballangó…
Kész a négy ló, az akarat győzött.
Míg a kovács forró levest szürcsöl,
s sűrűtarhonyát konyhatűzről,

a legények dús szénát markolnak
kocsiderékból lovat etetni.
A lószügy rándul egy-egy bögölytől.
Na de már a két csikós se böjtöl:
kezükben szalonna, fehér vekni –
lovas és ló együtt abrakolnak.

Delelnek, ami nyáron oly édes:
a csikósok kocsi árnyékában
csendben – egyikük sem túl beszédes.
Ágyat vetettek fűben, szénásan.
Szemükre csúszott a betyárkalap,
rezeg a bajszuk az orruk alatt.

A mester kézfejjel törli zsíros száját,
felhajtja frissen spriccelt szódáját,
s befekszik a függönyös szobába
légycsapóval – ez régi szokása.
Bakancsos lába lelóg az ágyról –
álmodik valamit a világról.

                           *
A két deres nyolc patája készen –
bár az egyik ló nehéz természet:
a patanyesést nem állta kézen –
pokolra kívánta az egészet!
Prüszkölt, nyerített és ágaskodott –
hát pofát szorító pipát kapott…

Már hajlott a Nap íve az égen,
az eperfa-árnyék hosszúra nyúlt.
Csak a hátas maradt még, az ében-
fekete: egy szeg patahúsba szúrt
az úton. Egész nap emelgette
fájdalmát, hátha a szeg kiesne.

Hiába volt fáradt, beteg: büszke
fejét magasba csapta, füleit
hegyezte. A ló szeme is tükre
szándékának: ösztönből születik
benne is a félelem és harag –
hát rúgkapál féktelen és harap.

Pipát az orra, kenderkötelet
a csűdre, átalvetve a marján,
s mielőtt leülne, hamarján
meghúzni, felrántva sérült lábát.
Ha lólélekben nem is szül hálát,
mikor hozzá így ember közeleg…

Végül megadja magát, s csak akkor
rezzen, mikor a fogó a szegét
kapja. Felnyerít a fájdalomtól,
de állja gazdája tekintetét.
Kint a szeg – sebét kell körbe nyesni:
ezért kár lett volna ölre menni.

                         *
A napkorong a föld szélén csúszik
az űrbe le. A szürkület kúszik.
Víztől susog a kohó parázsa,
s egyre csak fényesül a parázna
Hold. Becsukja műhelyét a kovács –
dagad szemében az álomkovász.

A lovak már a Tejúton futnak,
új patkóik csillagokat rúgnak:
a Fiastyúknál porzik az égbolt.
Felhőt a szél a Göncöl elé tolt.
Égi bakon ülnek a legények –
éjfél lesz már, mire hazaérnek.

2016.04.04. Csorba Tibor