Szerelemkelyhekkel dús magnóliám
naphosszat kelleti magát a kertben.
Látványa túltesz minden harmónián:
királynőt játszik bujaságtól telten.

Aranyeső, tulipán versenyeznek
vele, s benevezett a babarózsa.
Gazdái apró nektár-perselyeknek:
a gyümölcsfák a kert végében aggódva

szemlélődnek – végül ki lesz a kertész
szerelme? Csábít a cseresznye szűzi
bája, kamasz-szemérmesen körbenéz
a körtefácska, és szinte elűzni

kész minden riválisát a szilvafa.
Lent a fűben sárga pitypang korongok
liliput-erdeje mint ha tiltana
szerényen nyílni százszorszép-bozontot.

A kertész szíve százfelé szakadhat –
ha a bűbáj virágháremet fakaszt.
Téli hólepel titkokat takargat,
s felfedni őket megkéri a tavaszt.

Magnóliám – kacéran érett asszony –
egy hajnalon a kelő Nap szemének
vetkőzni kezdett, hogy királyra hasson,
s jelét adja fennkölt szerelmének:

szirmait egyenként, mint keszkenőket
hullatni támadt kedve a Nap elé.
Tán úgy akarta, hogy az szedje őket,
s lobbanjon arany szerelmet – csak felé.

A szirmok – akár bársonyos kagylóhéjak –
sorra szakadtak az ágakról alá
pázsitos földtakaróra, s elaléltak.
A bokrot mintha titkos kéz bontaná…

S ahogy gyűltek a holt szirmok a földön –
hitvesi pamlagon fehér takaró –
úgy zöldültek át az ágak rögtön:
pattantak hajtások, mint szájból a szó.

Menyasszony ruhából csak szoknya maradt –
az is oldott. A szirmok rozsdállani
kezdtek. A zöld szövetű kosztüm alatt
tovatűntek lassan tüzes álmai

az arany Napkirály szerelmesének.
Megnyugodott hát és most szövi tovább
köznapi öltözetét – így is szépet.
Rejtőzik a zöldben, s nem tartja magát

többre már klorofillos társainál.
A kertész csak ámul: tündéri csoda,
ami történt: nesztelen nappali bál
végén átöltözött a liliomfa.

2016.04.07.  Csorba Tibor