Halljátok meg szavam emberek, magyarok!
Magam után, nem sok, tudom, amit hagyok.
Tudjátok meg azt, hogy költő,
Szavat szóval egybe-öltő,
Árva lélek, mégis magyar költő vagyok.
De sok hazug szónak mentem már utána,
Elbűvölt a fénye, csábos hazugsága.
Mindig a rossz útra mentem,
Újra, s újra eltévedtem…
Magyar költő vagyok… szeretve, utálva.
Nehéz volt a sokból jó útra találni,
Bár, ha csábítottak megállni, megállni.
De nehéz volt útra kelni,
Hazug szóra nem felelni…
Magyar költő vagyok… mért kell ezt csodálni?
Versbe öntöm lelkem – önzetlen – halld világ!
S nem kérek cserébe fényt, pompát, csillogást.
Csupán egy-két tiszta jó szót,
Nem dicsérőt, nem bókolót…
Magyar költő vagyok… elég hogy megbocsáss?
Azt mondjátok nem nagy büszkeség a versem?
Kár volt egytől-egyig papírlapra vetnem?
Mondjátok csak, meg se hallom!
Újra s újra csak ezt vallom:
Magyar költő vagyok… mert annak születtem.
Halljátok meg szavam emberek, magyarok!
Magam után, tudom, nem sok, amit hagyok:
Apró, ócska költemények,
Tündérálmok, bűn, erények…
Mégis legyen elég… csak költő vagyok!
Rácz Endre ©
2015 05. 04. Szerep