Van egy nap, mi rendre
lelkembe tipor:
mikorra felgyűlik
az egy heti por.

Mint modern kori férj,
én is osztozom
az asszonyi terhen,
hisz közeli rokon.

Belátom, ha poros
a padló, szőnyeg,
fel kell szippantani
az apró szörnyet,

s a pók szőtte kesze-
kusza hálót is -
köztudott: lakásban
sosem vágyott dísz.

Száll a szapora por
bútorok alá,
ajtóra, ablakra,
s mi mindenhová?

A sarkokban pókok –
apró takácsok –
hálóznak szorgosan:
szövik a rácsot.

Tévelygő szúnyognak,
szállongó légynek –
a poros vadászat
póknak is végzet.

Utálatos gégecső –
tekergő kígyó
buktat, görbül, fordul,
mert neki így jó.

És a másik lián –
a voltos kábel:
ahogy én azt szidom,
az maga Bábel:

arasznyi hosszal,
de adós marad,
s nem érem el vele
a falsarkokat.

Máskor ajtó alá
kúszik szakadni –
ugrik a feszültség,
hát nekem annyi…

Kezemben lóg a gép,
csak zúg és lehel –
tűröm egy darabig,
juszt sem érdekel.

De végül a porral
én is eltelek –
tüdőm élő porzsák:
töltik a szelek.

Nem is kell gép nekem –
a gégecsövet
orromra kötözöm,
és végre jöhet

a kényelmes munka:
zsebre tett kézzel
szippantom fel a port,
s nyers szenvedéllyel.

2016.11.06.  Csorba Tibor