Kertemben járt a tél ma éjszaka –
hajnalban csapott meg a jég szaga:
derengő, még szürke, álmos fényben
dértől csillogó avarra néztem.
Fáim már csontváz-meztelen állnak:
színes pikkelyeik a földre szálltak,
s mégse fáznak – hibernált ágaik
őrzik a fák tavaszi álmait.

Kutyám kuckójába gömbölyödött
lompos farkával az orra fölött.
Tálban a víz hártya alá szorult,
amikor a hideg szél ráborult.
Hortenziám, a dúskeblű dáma
bájai lógnak – micsoda dráma!
Minap még kövéren kacérkodott:
virághalma várta a célfotót.

Éreztem, hogy a ház is didereg:
vacogtak felettem a cserepek,
mint deres pikkelyek fagyott halon:
csillogtak a télies hajnalon.
Zsebembe dugtam fázós két kezem:
erőt kell vennem e zord kényszeren –
halkan duruzsolt a vén gázkazán,
s jóllakottan aludt a fáskamrám.

2016.11.05. Csorba Tibor