Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Kisbíró is voltam

János
János képe

   Elmesélek egy történetet, ami velem történt sok évvel ezelőtt a fatornyos falumban, és minden szava igaz, az elejétől a végéig:
   Az 1962. évet mutatta a kalendárium, amikor a boltból hazafelé jövet megszólított a polgármester. Ó, én balga, - mindjárt a számra ütök, - hol volt akkor még a polgármester? Szóval megszólított a tanácselnök ELVTÁRS, így csupa nagybetűkkel! 
- Szerbusz.
- Jó napot kívánok!
- Úgy tudom, hogy te éppen a nyári szabadságodat töltöd. Nem volna kedved a tanácsházára jönni erre az egy hónapra hivatalsegédnek? Ugyanis a hivatalsegédünk lábát törte és nem találok senkit, aki tudná helyettesíteni. Na, mit szólsz hozzá? Vagyis kisbírónak, ha neked ez jobban tetszik.
- Tudom elnök elvtárs, hogy a két szónak azonos a jelentősége, csak a kisbíró szót hamarabb megértik a népek. 
(Felettébb csodálkoztam, hogy rám gondolt, még csak négy éve lakunk itt a faluban.)
- Igazad van, hogy jobban megértik, de még nem válaszoltál! Holnap elseje, így teljesen ki lesz a hónap.
- Alhatok rá egyet? Holnap reggel bemegyek a tanácsházára és megmondom, hogy döntöttem. Jó lesz így?
- Jó. A többit reggel megbeszéljük. Szerbusz.
- Viszontlátásra.
   No, ezen aztán el kell gondolkodni. Éppen én is tudom a dobot ütni, meg aztán kiabálni, hogy a községi tanács végrehajtó bizottsága értesíti a község lakosságát, hogy… stb, stb. Ne ám, hogy én legyek az oka, hogy a falu lakossága ne legyen tájékoztatva a várható eseményekről! Meg is beszéltem a szüleimmel és ők teljesen rám hagyták a döntést.
   Másnap reggel nyolc órakor be is mentem a tanácshoz.
Azt kérdezi a vb. titkár, illetve a titkárnő, – mi a probléma Jancsi? -  
- Probléma az egy szál se, mától én leszek a kisbíró, vagyis a hivatalsegéd itt a tanácsnál. 
- Erről nem is tudtam, nem mondta az elnök elvtárs.
- Biztos elfelejtette ezt az apróságot a sok bokros teendői mellett.
- Na, ha így van, akkor menjen be hozzá!
- Jó reggelt elnök elvtárs!
- No, Jancsi fiam, hogy döntöttél?
- Úgy, hogy elvállalom ezt a felelősség teljes megbízatást. Igazából mit kell csinálnom? De még a fizetésről nem beszéltünk. (18 és fél éves voltam, de 16-nak néztek, legalább is ezt mondták rólam.)
- A fizetésed 1050.- forint lesz, ugyanannyi, mint akit helyettesítesz. A munkád meg naponta változó, vagy a vb. titkár, vagy én megmondom, hogy mi az aznapi teendő. Jó lesz így?
- Hát, ha maga mondja, egyelőre jól hangzik, pláne a pénz.
- Jó, rendben van, akkor fogd a seprűt és a lapátot meg a vödröt, és szépen söpörd fel a tanácsház udvarát és a járdát!
   Hajjaj, nem egészen erre számítottam. Így tehát megkezdtem hivatalsegédi, vagyis kisbírói pályafutásomat, még ha csak egy hónapról is van szó. Söprögettem az udvaron, az igazság az, hogy hamar meguntam, gondoltam, hogy már söpörtem eleget, söpörjön már más is. Éppen a seprűnyélre támaszkodtam a nagy „kimerültségtől”, mikor látom, hogy jön az elnök elvtárs, és azt mondja, hogy hagyjam abba a söprögetést, mert el kell, hogy menjek az egyik tanyára. Ugyanis az egyik roma ember nem vitte el a lovát beoltatni és most szólt az állatorvos a járástól, hogy holnap az utolsó nap az oltáshoz, mert a mi állatorvosunk beteg.
    A kezembe nyomta az értesítést, kerékpárra ültem és elmentem a tőlünk kb. nyolc kilométerre lévő tanyára. Meg is találtam a címet, nem volt nehéz, mert amikor közelebb értem hallottam a gyerekzsivajt és a kutyaugatást. Még a mai napig is félek a kutyáktól, hát alig mertem leszállni a kerékpárról! Vagy 10-12 gyerek és legalább ugyanennyi kutya fogott közre. Forgolódtam én, de nem sok eredménnyel. Mondtam, hogy kit keresek, mondja az egyik nagyobbacska gyerek, hogy ni, az apámat keresik. (Közben odajöttek az asszonyok férfiak, voltunk már vagy harmincan, ha nem többen.) Oda is hívta, mondtam, hogy mi járatban vagyok. - Jó, rendben van, holnap beviszem a lovat.  -
    Már indulni akarok, amikor jön az egyik asszony. Megbotlott, majdnem rám esett, agyon is nyomott volna, ha el nem ugrok, -- testvérek között is volt 120 kg. én, kb. 50 kg. vaságyastól - , azt mondja:
- Meg szeretném kínálni a fiatalurat egy kis ebéddel, ha meg nem sértem!
- Köszönöm, de otthon vár az édesanyám, és ha nem eszem, akkor, jaj, nekem! 
- Gazsi te! Idefigyelj, hé! Hallod, hogy milyen szépen mondta, hogy édesanyám! Ti meg csak azt mondjátok, hogy: hé!
- Mondom magamban, hogy volt kitől tanulnia.
   Dünnyögtek valamit a gyerekek, aztán tovább játszottak. Én is jöttem vissza a tanácshoz, de még korántsem volt vége a napnak! Alighogy letámasztom a kerékpárt, jön az elnök, s azt mondja:
   Menjek el a szomszéd faluba, mert meghalt az egyik rokona. Kezembe nyomott ezer forintot és a címet, máris mehettem, pihenés nélkül! Nem volt mit tenni, elmentem, meg is találtam, odaadtam a pénzt, azt mondja a háziasszony: Ne siessek már, üljek le, igyak meg egy kupica pálinkát és nézzem meg a halottat, ott van felravatalozva, a másik szobában. (Akkoriban még háznál volt a ravatalozás és a temetési szertartás.)
- Őszinte részvétem és együttérzésem. Jaj, kedves néni, én a pálinkát köszönettel elfogadom, de a halottat, ne tessék haragudni, nem nézem meg, mert nagyon félek a halottaktól és a temetőben.
- Nem a halottaktól kell félni, hanem az élőktől. Azért mondtam, hogy nem csak úgy kértem a sógoromtól a pénzt, hanem a temetésre. De mi van magával édes fiam? Nagyon elsápadt! No, itt van, még egy kupica pálinka, igya meg, remélem, hogy jobban lesz!
- Köszönöm szépen. Akkor ezt még megiszom az elhunyt lelki üdvéért, mert nem venném a lelkemre, hogy ezért nem nyugodna békében.
   Megittam a pálinkát, elköszöntem a nénitől és indultam hazafelé. Hanem ahogy fel akartam ülni a kerékpárra, túl kicsinek tűnt az ülés, és leestem róla, valahogy az országút is olyan furcsa volt, hol széles, hol keskeny. Jobbnak láttam, hogy tolom a kerékpárt hazáig. Lassan mentem, hogy a pálinka menjen ki a fejemből. Jó kedvem kerekedett, de ugye még sem illendő nótázni, amikor halottas háztól jövök. Magamban azért pár nótát elkornyikáltam. Volt nálam  medvecukor, (az olyan volt, mint a cipőfűző) be is kaptam, hátha nem érzik rajtam a pálinkaszag! A falu végén a kerékpár gumiját leengedtem, és azt mondtam a tanácselnöknek, hogy hazáig toltam, mert kilyukadt a gumija.
- Jól van, most már nem is kell bejönnöd, mehetsz haza!
- Nem inna egy kávét Jancsi, mielőtt hazamegy? – kérdezi a vb. titkár.
- De, köszönettel elfogadom.
- Hány cukorral kéri?
- Öttel. 
- Nem lesz az egy kicsit sok? 
- Tegye csak bele, édesszájú vagyok.
- Jó, akkor öttel.
   Eddig csak cikória kávét és családi kávépótlót ismertem. Nem tudtam, hogy presszó kávé, az más. Akkor ittam először a kávét cukorral és utoljára, úgy meghajtott, hogy bérletet váltottam a budira. Haza is mentem, az elmúlt órák nagyon megviseltek, még elvégeztem az otthoni teendőimet, majd aludtam másnap reggelig. Nem volt különösebb kalandom a következő napokban. Egyik reggel azt mondja az elnök elvtárs:
- Fogd a dobot és itt van a szöveg, dobold ki, hogy holnap baromfioltás, zárják be a tyúkokat, amíg nem megy az állatorvos, de ne tartson el ez egész nap! (csak nem az állatorvos kergeti őket, hogy megfogja, míg beoltja.) – gondoltam.
- Jó, igyekszem vissza. - Hát ez nem egészen így történt. –
   Fogtam a dobot és a dobverőket, no meg a szöveget, - hogy szavamat ne felejtsem, azt mondta az elnök elvtárs, hogy beméred a távolságot az utca elejétől a végéig, és középen dobolsz -! Bemértem a távolságot és doboltam én, vertem a dobot, annak rendje és módja szerint. Mondtam, illetve kiabáltam a szöveget, ahogy a torkomon kifért, mert túl kellett kiabálnom a kutyák ugatását! Úgy az utca vége felé jártam, amikor a Mariska néni megszólított:
- Idefigyelj, Jancsikám! Mi nem érdemeljük meg, hogy nekünk is elmondjad, hogy mit dobolsz? Csak utca közepén lakók? Micsoda dolog ez? Majd szólok a tanácselnöknek!
- Na, akkor jónak tetszik szólni, mert ő mondta, hogy így kell dobolni az utca közepén, így hallani fogják a népek az utca mindkét végén.
- Jó, akkor most elmondod nekem, hogy miről van szó!
   Így is történt. Elmondtam Mariska néninek a közlendőt és mentem tovább. Ebből tanultam és a következő utcában minden harmadik, vagy negyedik háznál megálltam dobolni. Már majdnem befejeztem, amikor az egyik ember azt mondja:
- Jancsi! Nagyon tompán szól az a dob, talán azért, mert kicsiket ütsz rá?
- Üthetek én nagyobbat is.
   Pontosan ezt nem kellett volna! Ahogy egy erősebbet ráütöttem, a dob beszakadt! Ajvé! Most mi lesz? Az elnök elvtárs nem fog megdicsérni. Egy kicsit félve mentem vissza a tanácsra, az elnök már jött is felém.
- Hol kódorogtál ennyi ideig, neked egész napba telik, hogy ezt a pár utcát bejárd? 
- Nem volt jó, amit az elnök elvtárs mondott, mert az utcák végén nem hallották, hogy mit dobolok, és többször meg kellett állni. 
- Mutasd csak azt a dobot! Ezt meg, hogy csináltad, hogy kilyukasztottad? 
- Hát elnök elvtárs, senki sem lehet tökéletes.
- Te aztán nem vagy az! Isten tudja, hogy ez már mióta van használatban!
- Ó, akkor azért lyukadt ki, mert régi, nem bírta a gyűrődést! De a másik fele még jó! – és ráütöttem, hogy valóban jó. Volt! Az is kiszakadt. – Hát elnök elvtárs, már ez a fele is kiszakadt. A sors útjai kifürkészhetetlenek.
- Ne bosszants! Még van egy tartalék dob, azt még használhatod, de ha azt is kiszakítod, akkor dobolsz a fejeden! Megértetted?
- Hogyne értettem volna? Tökéletesen.
- Akkor még nincs veszve semmi. – gondoltam. Be is fejeztem az aznapi teendőmet. Másnap reggel azt mondja a tanácselnök.
- A vb. titkár szabadságon van, nekem el kell mennem, nem is jövök vissza, ha szól a telefon, mondjad azt, hogy holnap hívjanak!
- Jó, rendben van, tartom a frontot.
   Jó dolgom volt, lógáztam a lábamat, egyszer csak csörög a telefon. Felveszem, és azt mondja egy férfihang:
- A pártbizottságtól beszélek, a tanácselnök elvtárssal szeretnék beszélni! (mondta a nevét, de már elfelejtettem):
- Isten éltesse! – mondom.
- Hallgatott egy darabig, majd azt kérdezi, hogy: Ki az ördög maga?
- Hát ördög nem vagyok, de angyal se, az már biztos, valahol a kettő között leledzem. A kisbíró vagyok. De a tanácselnök elvtárssal nem tud beszélni, mert csak holnap lesz bent. 
   Erre leteszi a telefont, se puszi se pá. Na, mondom, ez is egy bunkó. Másnap délelőtt hív az elnök – mondanom sem kell, hogy söprögettem -, hogy milyen szemtelenül beszéltem én a pártbizottság emberével. 
- Elnök elvtárs! Én azt vallom, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! 
- Máskor ne vedd fel a telefont, vagy tisztességesen válaszolj! Most pedig menj a kerítés mellett van a száraz fű, szedd ki, utána égesd el!
- Jó.- Kiszedtem a füvet, de nem akart meggyulladni. Az utcáról bekiabál az egyik ember:
- Fújjad Jancsi, előbb begyullad!
- Fújom, fújom, csak már nincsen szuszom!
   A tanácsházzal szemben volt a bolt, átmentem egy kis petróleumért, ráöntöttem, most aztán begyulladt, volt vagy két méteres a láng. Szerencsére ott volt két vizes kanna mellettem és gyorsan eloltottam a tűzet. Hogy-hogy nem, az elnök ezt is megtudta. Azt mondja:
- Hallom, hogy majdnem felgyújtottad a tanácsházát! 
- Nyugalom elnök elvtárs, ura voltam a helyzetnek, egyébként is a tűzoltóság itt van egy jó paraszt köpésre. Már csak egy hétig fogom boldogítani az elnök elvtársat, lejár a mandátumom.
- Itt van a szöveg és a dob, menjél dobolni, ne is lássalak! (Majd sóhajtott egyet, s fejcsóválva bement az épületbe.)
   A dob varrva volt, így nem mertem dobolni rajta, csak a szélén, ez meg úgy hangzott, mintha konzerves dobozt püföltem volna! A célnak viszont megfelelt. A szöveg lényege a következő volt: Másnap eboltás, a kutyák kötve legyenek, és harmadnap az Alkotmány ünnep. Mindenkinek a háza előtt rendet kellett tenni. (Mert rend a lelke mindennek.)
   Az utolsó héten, még volt egy feladatom. Minden egyes házhoz be kellett mennem, az adófizetés miatt. Nagyon féltem a kutyáktól, de nem volt mit tenni. Községfejlesztési hozzájárulás, úgy hívták. Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindenki örült nekem, illetve annak, hogy miért kerestem fel őket. Így jutottam el Julcsa nénihez is, aki a mi utcánkban lakott. Mondom, hogy miért jöttem, azt mondja nekem:
- Jancsikám! Nekünk nincs pénzünk adóra, ha csak az öregem nem engem visz be adó fejében! De én már ahhoz is öreg vagyok. Maradj itt ebédre, éppen tyúklevest főzök. Nézz ide, már majdnem megfőtt!
   Odanézek, majd lefordultam a székről az előttem elterülő látványtól. Ahogy a tyúkot kiemelte a fazékból, láttam, hogy nincs megpucolva! A csőre, a körme rajtamaradt, de az még semmi, hanem a toll túlnyomó többsége is. A szerencsétlen tyúk fekete lehetett, még elég sok tolla volt.  Julcsa néni, nem forrázta le a tyúkot, még sok toll van rajta! Remélem, hogy kibelezte! Olyan furcsa szaga van!
- Ó, nem látom én édes fiam az apróbb tollakat. De kibeleztem. Kibelezlek mindjárt téged is, megégettem a kezem! Az öregemnek így is jó lesz, meglepetést szerzek neki, mert azt mondtam reggel, hogy bab lesz, törve.
- Nagy meglepetés lesz, az biztos! (nem lehet finnyás az öreg, ha ezt meg tudja enni!) Most már megyek, mert még vissza kell mennem a tanácsra. Viszontlátása.
   Visszamentem a tanácsházára, de már nem volt dolgom, csak vártam, hogy leteljen a munkaidőm. Eljött az utolsó nap is. Az igazat megvallva, nem is bántam.
Azt mondja az elnök elvtárs:
- Na, Jancsi, itt van a pénzed, az 1050.- forint. Az eszem szerint a dob árát levontam volna, de a szívemre hallgatok.
- Köszönöm szépen, és megköszönöm az elnök elvtárs szívességét, hogy a szívére hallgatott, mert az emberi szív az olyan huncut szerkezet, hogy néha-néha elnyomja a józanész diktálta érzéseket, legalább is nekem ez a véleményem. Ha jövőre, netalántán valamilyen oknál fogva helyettesíteni kell a kisbírót, csak nyugodtan tessék szólni. 
- Rendben van, gondolkodom rajta, de nem valószínű. Viszontlátásra.
- Viszontlátásra. 
Így ért véget a kisbírói pályafutásom.

Nyírbogdány, 2016. november 5.

 

 

Rovatok: 
Humor