Rigónak lenni jó dolog –
csak fáról fára kódorog,
füttyög a nagyvilágba
és leszólja azt, ki látja.

Fellobbant még egyszer utoljára
A beteljesületlen szerelem lángja.
Mint e két pillangó
Tisztes távolból
Követik egymást, ... ám,
Szárnycsapásuk nem számíthat már.

Hazaértem, kezem a kilincsen –
s akkor megszólalt bennem az Isten.
Olyan élő volt és olyan tiszta:

A Szlovák Magyar határ átkelése a nyolcvanas években már nem is volt olyan macerás. Igaz, hogy a vámostól függött, hogyan is fog lezajlani az ellenőrzés, de általában semmi gond nem akadt.

Valami csábít, valaki lökne:
„indulj, élj innen távol, csak itt ne!”
Valami kábít, valaki döfne:

Töprengve ülök a számítógépem klaviatúrája elött, és sok-sok fenkölt, nagy gondolat jár a fejemben. Mi a HAZA...? Én csak egy szóval tudom kifejezni. Bizonyos szempontból MINDEN!

„ A három kenyheci honvéd biztosan becsületesebben védi a hont, mint sok évszázados jogokkal felruházott nemes.“ -gondolkodott Vadász főhadnagy.

Kolozsváron öt évesen éltem át.

A gettó falán megkövesedett vérből
kinyílt egy rózsai- Autóra lökték.
Sírt,  labdáját tartotta. Engem keresett.

Ördögrózsák feslenek,
mállik a Hold az égen,
megigéznek szellemek –

Sok öröm, nevetés, kevés méreg, pia,
kapcsold fel teleden nyaraknak melegét,
bár a halál ellen nincs gyógymód, terápia,
de azért igyad a szép szót, a jó zenét!
A harcát még nem fejezte be az Isten,

Mit írjak? Keresem a szavakat. Erről beszélni nagyon nehéz.

(Kép forrása: internet)

Ó, az én bús hallottaim
         bűvös számokba bújtak,
mint dallamokban kotta, rím –

Mit jelentesz nekem édes Hazám?
Nézem a térképen megfogyatkozott orcád!

Mit jelentesz nekem?
Édes hazám Magyarország!
Hegyet,folyót,dombot ,erdőt
Búzatáblát,fészket,hol madár költ
Alföldet, lengő délibábot,

Volt a mi falunkban egy bolondos bácsika, nevezzük Sándor bácsinak.

Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,