Túlzott, félreértett szerepvállalás és elvárás

Lánglelkű forradalmár, halálmegvető hazafi, sebezhető, érzékeny lélek, gyermekes naivitás, messze látó bölcsesség. Mindez  és sok minden más együtt gomolygott a legnagyobb magyar költő lelkében egész élete során, mely ellentmondások a forradalom és életének utolsó fél évében átfedve, erősítve és gyengítve egymást megkeserítették sorsát, rövid élete rekviemjét. A fennmaradt, száraz korabeli katonai, filológia igényű irodalmi, történelmi feljegyzések, irodalminak szánt, irigy kritikák, acsarkodások többnyire elmarasztalóan nyilatkoznak meg róla, katonai pályafutásáról, vergődéséről, vesszőfutásáról.

   Rosszul ítélte meg a kor, és ő is tévesen ítélte meg önmagát, mert mindenáron katona akart lenni, ki karddal harcol a szabadságért és hal meg érte, pedig az ő fegyvere a toll, a vers volt, és akkorra már megvívta, képletesen meg is nyerte a forradalmat. Nem vártál tőle, de ő beállt katonának. Fizikuma, szabad csapongó lelke nem volt alkalmas az értelmetlen, egy rebellis szellem számára a kicsinyes parancsok  vak teljesítésére. 
   A források arról szólnak, mikor, hol teljesített szolgálatot, milyen feladatokkal bízták meg, milyen rangokat viselt, majd vetett meg és le, mely hadsereg parancsnokokkal találkozott, milyen konfliktusokba keveredett velük. A találkozások többnyire veszekedésbe, vádaskodásokba torkollottak, pedig nem sorsdöntő kérdésekről volt szó, hanem arról, milyen öltözékekben jelent meg, sáros volt e csízmája egy hosszú utat követően, hogy jelentkezett be, kinek az engedélyével adott sajtó alá egy közleményt, melyet még százan sem olvastak el akkor. Tehát a katonai protokollról, melytől zabolátlan lelkével idegenkedett. Miniszterekkel konfrontálódott, katonai vezetőknek feleselt vissza, Mészáros megfosztotta a rangjától, Klapka megsértette, Görgey, Kossuth lenézték, holott mindannyian tudták, hogy más és több náluk, ő, maga  a forradalom, a magyar költészet, akkor már országosan elismert géniusza, akinek nem elég, amit elértek, és mindig tovább lépne.
   De ez az akkora már lassan meghasonló, lassan polarizálódó, a végső bukást előre sejtő tisztikar számára mindennél veszélyesebb volt. Az anyagi és emberi erőforrások kimerülőben, Ferenc József, a gyermek császár már kezet csókolt a cárnak, tudjuk, miért, és mindez mivel járt. A kozákok lovai már abrakoltak a Kárpátokok túl és lengyel földön, és akkor most itt ez a Petőfi, hol egyenruhában, hol meg civilben, számukra már alig értelmezhető parancsokkal, üzenetekkel a kezében, félregombolt attilában, koszos gyűrött ingben, sárosan, porosan, és valami lényegesről szól és sugárzik, mikor nekik már arra sem kedvül, sem erejük. Igaz, hogy semmi értelme, de alázzuk meg egy kicsit, hozzuk méltatlan helyzetbe, váltsuk le, nevezzük ki, mást úgy sem tehetünk. Ha megsértődik, akkor meg mi van, Európa két legerősebb hadserege készülődik ellenünk, a lóállomány beteg, a nemzetiségek fegyvert fogtak ellnünk, az országban kolera dúl, a végeredmény egyértelmű.

Testileg, lelkileg megtörve

   Ne igen, még itt ez a tavaszi hadjárat, de ezzel csak az időt húzzuk. A tisztikar zöme képzetlen, a legénység gyakorlatlan, a katonai tévedések elkerülhetetlenek, csak a nemzet hazaszeretet önmagában elégtelen. Taposson ezen a nyomorult költőn, hisz annyit sem ér, mint egy tolnai, írástudatlan baka. Legfeljebb megbetegszik, frusztrálódik, valós és pszichoszomatikus tünetekkel fekszi pár hetet, vagy meglátogatja Aranyéknál menedéket találó feleségét, kisfiát, eltemeti elhunyt szüleit, ír még egy-egy buzdító, vagy keserű verset az elkerülhetetlenről. Ha ez sem elég neki, menjen vissza Erdélybe, nyalogassa sebeit Bemnél, ő megérti és tolerálja a rigolyáit.  Petőfi így tett, a bölcs Bem felismerte, ismerte a költő igazi értékeit, betöltött szerepét a forradalomban, és a költő nála mindig feltöltődött, új erőre kapott. Ő lengyel volt, nem sújtotta és fertőzte meg a turáni átok, ő világforradalomban gondolkodott szerény eszközeivel, osztrákok, oroszok, oláhok , az önkény ellen, ahogy Petőfi is.

 Nem zavarta, a sarzsi, a ruházat. a költő lesántult lova, a nem eléggé kifényezett csizma, vagy egyenruha gomb, a tüzérség ereje, a gyalogos és lovas rohamok lendülete, a visszafoglalt hágok és hidak érdekelték, és a győzelem lebegett a szeme előtt, és ebben méltó társa, segítője, gyermek volt a költő. Az utolsó félév tragikumai itt nyertek hősünknek némi feloldozásra, kegyelmi állapotot.  A tapintatos, minden értő Bem, nem tette ki indokolatlanul közvetlen életveszélynek kedvencét, ismerve annak értékét, a futár ás összekötő szolgálathoz osztotta be.

  Egy kései epizód

Az 50-es évek elején forgatta az akkori propaganda filmgyártás a Földtámadott a tenger című filmet, sajnos,  a forradalomról és Petőfiről jobb film nem készült szerintem azóta sem. Mindenhez persze még a békeidőkből itt ragadt rendezői rutin és a ragyogó szereposztás is hozzá járult. Básti Lajos, mint Kossuth, Görbe János, mint Petőfi. Szirtes Ádám, mint Gábor Áron szimbóluma, a meleg baritonú Maklári Zoltán, mint Bem apó, Várkonyi Zoltán a fondor lelkületű, mindent előre látó, osztrák tábornok feledhetetlenné tették a kétségtelenül az akkori politikai ízlésnek, elvárásnak, elvtársaknak készült és megfelelő filmet.

 A szép korúak, vagy kevésbé szép korúak még talán emlékezhetnek erre az alkotásra. A fim csúcspontja az , amikor Petőfi, azaz Görbe János elfoglalja kezében lobogóval, vágtató lovával
a piski hidat, a zászlót egy halálos sebet kapott székely honvédtől veszi át.  Neki vágtat az osztrák muskétáknak az ostromló magyar ágyuk fedezék tüzében, és megfutamítja Puchner hídőrségét. A híd valóban elesett, majd három hónap múlva visszafoglalta az osztrák tábornok 200 ezer orosszal a háta mögött. Petőfit így szerette volna látni hősként a magyar politika, köztudat, ő maga is, talán mi is, de nem így történt. Petőfi ott volt a csatában, de Bem mellett állt lovával, hogy továbbítsa annak parancsait.

   Amikor júliusban az oroszok elfoglalták Vízaknát, és egy menekülő magyar hátvéd csapat a kukoricásokon át mentette a bőrét, a Segesvár melletti forrásnál megálltak, hogy felfrissítsék magukat és lovaikat. Ott találkoztak egy atyafival, kiben a költőt vélték felfedezni. „ Jöjjön velünk kent, nyakunkon a muszka”, de az csak legyintett rájuk, és mosolygott.” Potomság az egész”- mondta ő, és tovább maradt. Ekkor látták utoljára. Mit gondolhatott, mire várt? Talán arra, hogy a szabadságharc ugyan elesett, de ő a tábornokok minden packázása, taktikai és stratégiai alkalmatlansága ellenére a forradalmát már megnyerte, nem fegyverrel, de tollal és lángelméjével. Jártam e forrásnál.  Fogadó, étterem áll mellette, de én arra a kőre telepedtem le, ahol egykor ő megpihent. Ccsak a szántóföldeket, a Kárpátok havas hegykaréját, a felette száguldó felhőket láttam, de mit láthatott ő. Onnan hurcolták el a dzsidások egy tömegsírhoz, vagy talán fogságba, nem tudni .

   A költők sorsa, magánélete

Balassi Bálint miután megírta végvári ás szerelmi verseit. l594-ben Esztergom ostrománál teljesen feleslegesen belekeveredett a harcokba, egy török ágyú szétlőtte a térdét, három nap múlva meghalt szörnyű kínok között. Többen állították, hogy nem akart már élni, miután megírta műveit.  Ady miután betegre élte és utazta magát, már nem volt kíváncsi sem a vörös, sem a fehér terrorra,  távozott az élők sorából 1919 februárjában, Trianonba úgyis belehalt volna.  Krúdy Gyula a nagy világégés előtt hőseivel végig ette-itta, szerelmeskedte az óbudai és a többi valamire való magyar vendéglőt, nyilvános házat ,tudta annak a világnak vége, az újra nem kíváncsi, és itt hagyta. Szerb Antallt a deportálása után barátai kimentették volna a téglagyár börtönéből, de ő maradt, a nyilasok helyett a kommunisták verték volna agyon, nem bocsátották volna meg neki műveltségét, intellektusát, jellemét, igényes műveit. József Attilát a magány és a mellőzöttség ölte meg, Összeveszett tanáraival, szerelmeivel, proletár poéta létére még a kommunista párttal is, és mind afféle költő végül önmagával, nem bírta az embertelen kereteket, rácsokat.
, szabályokat elviselni. Ha nem sodorja el a tehervonat, a háború, majd Rákosiék ölik meg. Radnótinak egy napot kellett volna várni, hogy felszabaduljon a bori tábor, de ő beállt a Bécs felé induló halálmenetbe, hogy az abdai tömegsírból testévek együtt kiássák hullájától szennyezett, foltos, ceruzával írt verses noteszét, bele halt a hallhatatlanságba.

  Petőfi nem élte volna túl Haynau vérfürdőjét, a Bach korszakba bele ürült volna, és sosem egyezett volna ki. Ezt ő tudta előre, azért nem ment tovább, maradt a forrásnál, és megmaradt önmaga, mint világforradalmár csak mosolygott a tisztikarok korlátoltságán, semmi sem vette a kortárs kritikusok intrikáit, áskálódását, akik egy életen át sem tudtak volna olyan verset írni, mint ő negyed óra alatt, közben Petőfi lapos rímeit, verseinek ritmus becsmérelték. Hol van megírva a költők írók sorsa, végzete, miután megírják életművüket?

  Mikor utoljára látták Petőfit, csak legyintett, és mosolygott, én is mosolygok az örömtől, boldog  és gazdagodik a lelkem, ha őt olvasom.

Fonyód, 2017 aug. 23.