Aranyban dézsmál a kezed, 
nyelved hamisan énekel,
hízik állandóan bevételed,
szajkózod, hogy te éhezel.
Szavaid csak mételyeznek,
pókhálósak remélt útjaid,
ha jut valami némelyeknek,
koptatod hamis hangszer húrjait.
Aggódsz a népért Nemzetért,
közben ingyen gyűjtesz javakat,
mástól irigyled lélegzetét,

Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csupán indultál folyton.

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy nagyon öreg király a lányával, Hajnalkával a kacsalábon forgó aranyvárban.

Felragyogott az égen
a nap tüzes koronája
Ontja, sugározza melegét
Levegő remeg bele
Felhőtlen, kék az ég
Forró meleggel köszönt a nyár
A búzatenger nyújtja fejét
Szomjazva esőre vár
Tikkadtan sóvárog a határ

Rég megsárgult papírlapok
bút és örömet rátok írok,
de néha ha-gyötörnek a gondok
kiírom magamból és meg nyugszok.
TIZENHÁROMSZOR
Szeretnék testeddel egybe olvadni,
Szeretném szívedet közelről hallani,
Szeretnék adni valami szépet,
Szeretném ha maradandó legyen léted,
Szeretnék ajkadhoz ajkammal érni,

Miért így látlak minden álmomban,
gyümölcsfáim között otthonomban,
hátra sem fordulsz, a virágzó fák alatt,
bár csak láthatom rejtélyes arcodat.

Ez egy csodás látomás, ahogy ott állsz,
ó te gyönyörű Nő ugye engem vársz,
kontyba tetted gesztenyebarna hajad,
karommal úgy ölelném formás derekad.

Ónszínű méltóságos a Dráva,
iható tiszta vized megáldva,
poharat kulacsot bele mártva,
neked a minden, megvan bocsátva.

Nyaldosó hűs hullámod simogat,
simára mos színes kavicsokat,
épít rombol homokzátonyokat,
nevel jóízű folyami halakat.

Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?

Hajnalpír festi
horizontnak görbéjét,
álmom elrepült.
Így hát mivé lett
szép éjszakai mese,
valóság árnya.
Álomtündérem
varázsolj nappalból, egy
csodás éjszakát.
Hogy tudnám egyszer
feledni, minden gonosz
seprűs boszorkányt.
Egy nyári reggel
kakas hangja ébresztett,
adta a szopránt.

Álmokkal telt kosarát, éj magához vette,
álmodónak az élményeket átengedte,
mozgalmas életében átélt már száz vihart,
sosem hitt álmokban, most valóságot kavart.

A Vers, ha felszakad,

      a pillanat emlékoszlopa:

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Ha gyötör a bánat, rossz a kedvem,
kell a zene mely átölel engem,
nem is kell azt látnom hogy ki játszik,
az én lelkem muzsikára vágyik.

Zene átölel energiát ad nekem,
szinte masszírozza a zsibbadó szívem,
ha válogatni kell, zeneszerszámokban,
egyedül a zongora pőrén magában.

Távolból hallottam szólni a zenét,
Távolból láttam ruhádnak a színét,
Távolból nevetted az írt levelet,
Távolból mégis könnyeztél engemet.

Közelről nem nézek többé szemedbe,
Közelről nem súgsz már semmit fülembe,
Közelről nem látom mosolyt ajkadon,
Közelről átléphetsz mindent szabadon.

kicsi voltál, két karodat
mindig nyakam köré fontad
átöleltél s bánatodat
csak velem, de megosztottad

Most a szeretetről kéne írni, vagy egy apáról,
vagy minden gyermek, elrejtett gondolatáról,
hisz az Apa szó, oly sok érzést másképp adhat,
bevallom emlékeimben, már negyven év elhamvadt.

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.