Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.

Még meleg nyár van, hűs lomb árnya rám vetül,
hirtelen a gondolat is elcsendesül,
templomtoronynak harangja delet kondít,
majd egy régi emlék szinte belém hasít.

Millió kísérlet,
hogy minden jobb legyen,
millió ígéret,
nem tesznek ellenem...
csak ígéret marad,
míg ők dorbézolnak,
a kincstárunk apad,
ártatlant vádolnak...

Őrzöm a tüzet, tiszta lelkülettel
Ne aludjon a hazaszeretet el
Hazám minden kis zugában lobban
Őrizzük szívünkben, otthonunkban

Őrzöm a tüzet a szavak ritmusában
Melegedjen mellette, kiben hazaszeretet van
Melegedjen mellette kinek lelke fázik
Tűz őrzői vigyázunk, messzire világít

Csak arról szólhatok
Mezei István

Én szép hazám, te szép Magyarország
Kárpátok ölelésében ringó rónaság
Ki látott még ilyen csodálatos országot?
Ha rád nézek mosolyog az orcád
Nagy folyóid hegyes, dombos tájat
Kék szalagként átkarolják, részekre szabják

Látod kicsim, itt a földgömb
A mi hazánk egy kis pont rajta
Kárpátok hegyei átkarolja
Magyarul  beszélnek,
Magyarul zeng itt az ének
Panaszok és keservek

Magyarul becézett édesanyád
Bölcsőd ringatva vigyázott rád
Első szó is ajkadon magyar
Ne feledd soha, ha az idő mást akar

Ó, de rég jártam erre a Hortobágyon!
Égig érő tájat láttam az égre festve!
Ragyogott akkor is a nap koronája
Tüzes sugarát szórta a tájra
Felhőtlen égen ült a táj délibábja!

Te voltál az utolsó boldog emlékem,
mely az is eltűnt idő végtelenjében,
csak egy halovány ködös kép maradt,
ami ajkadról ajkamba beleszakadt.

Ott az árnyak vezette ligetes úton,
mindketten fent voltunk a csúcson,
ajkaidból forróvágy ömlött belém,
igen nekem voltál álomköltemény.

Nagy senki vagyok, a senkik között,
de mindig volt, ki pofámba öklözött,
vagy gúnyosan szemembe röhögött,
olykor csúfondárosan röfögött.

Ó, hogy kitalálták a csodás mesét,
Alibabát és negyven segédjét,
mind sorba állították a negyvenet,
hogy döntsék romba minden tervemet.

Magasan tornyosul Pozsony büszke vára
Magyar királyokat itt koronázva
Szent Korona védte nagy Magyarországot
Királyok fejére Pozsonyban adatott
Szent Korona, jogar, kard, ország alma
Ettől lett erős, Isten adta királyok hatalma
Isten szeretetével eggyé kovácsolva
Mert erős, nagy volt egykor a nemzet
Sok színűségében is egyet értett

Hallgatom - hogy neszez a csend,
toll serceg, meg-megugrik a papíron,
ülsz az asztalnál, írod válaszleveled,
gondok szántanak elmélyedt arcodon.

Tudom, a gondok miért nyomasztanak,
leírt mondataid annyira ne fájjanak,
aki ezt olvassa a kézhez kapónak,
hogy vége a boldog kapcsolatnak.

Évtizedek sorra vesztek,
de rakódtak rám a terhek,
talpam alatt koptak kövek,
felfelé még egyre megyek,
míg csúcsát érem a hegynek,
kellene hogy megpihenjek.

Ülök az örvénylő Duna partján,
nézem a múlt s a jövő habjait,
összeolvad tegnap s holnap is tán
s nem érzem a "volt" fájó napjait.

Mert volt egy haza, déltől északig
húzódott a tengertől egészen
fel a lankás és hűs Kárpátokig,
mint gyöngyszem a tenger rejtekében.

Vinnélek magammal
csodás, szép helyekre,
vinnélek kedves
óceán mélyére.

Meglátod, mily pompás
a korall világa,
tengerek élettel teli
halaknak ezer sokasága.

Gyere velem a csillagokba,
hol a nagy medve lakik,
megnézzük a Nagy Göncölt,
Fiastyúkot, meg a kicsit.

Szerelmes vagyok magába,
legyen csillagom az éjszakába,
rózsákat hintek az út porába,
legyek tüske bársonyos talpába.

Rekedt hangommal adok szerenádot,
a talált hegedűs hamisan játszott,
de látom megértett - világot gyújtott,
azóta is várom az elmaradt csókot.

Enyém, Tied, és miénk e Város,
nem fiatal de még pattanásos,
öltöztetik néha csínosítják,
szép emlékeit sokszor koptatják.

Ötven éve adták át új hídját,
negyven éve várossá avatták,
főterén két épületnek emléke,
iskola és a templom kétszáz éve.

Az ihlet elszállt, a pünkösdi áhítat szertefoszlott

Forró nap után az éj menedéke
marad mikor az emlék az emlékbe
ölelkezve egy nagy éber álommá
olvad mintha a mindenség hallgatná
hogy sistereg forr az agy a gondolat
mely csak senyved az ólom párák alatt
kitárul felettem a csillagos tér
már egyre rozogább a Göncöl szekér
az ember míg él keresi az utat