Általában dohányzás ellenes vagyok. Mindig ferde szemmel nézek arra az emberre, aki ennek a szenvedélyének él.

Hazudnék, ha most azt állítanám, hogy sohasem próbáltam ki, milyen elszívni egy cigit. Én is kipróbáltam, elszívtam az életem első szál bagóját, mint a hozzám hasonlókorú gyerek. Mi is pöfékeltünk titokban, azt remélve, hogy általa felnőttek leszünk.

Dehogy lettünk felnőttek, csak a szánk, a kezünk lett rossz szagú. Sokan közülünk elsápadtak, szédültek, sőt még hánytak is.

Hála Isten engem ilyen elkerült. Igaz semmi jót nem éreztem egy szál cigi elszívása után.

Egyik nap azt találtam mondani, többé nem veszek a számba cigit. Ezt a fogadalmamat a mai napig be is tartottam. Pedig számtalan kísértéssel kellett megküzdenem. Barátaim, ismerőseim csúfoltak, s talán meg is vetettek, amiért kilógok a sorból. Gúnyolódtak, hogy a szám tejszagú. Milyen ember az, aki nem pöfékel a többivel, mint egy gyárkémény.

Szerencsére, nem dőltem be a kísértésnek, és nem dohányzom. Valószínűleg az egészségem, és a pénztárcám is jobban járt vele. Az utóbbi időkben nagyon megdrágult a cigaretta. Kész vagyon, ha az ember minden nap vesz egy dobozzal.

Ismerőseim közül sokan nem tudnak lemondani erről a szenvedélyükről. Némelyikük naponta több dobozzal is elszív.

Családunkban is csak kevesen érzik jól magukat, ha a szájukban ott lóg a cigaretta.

Öregapám csak nagy ritkán szívott el egy cigit. Inkább szivarozott, vagy pipázott.

Valahogy ezért nem tudtam haragudni rá. A pipája füstjének az illata a mai napig az orromban van.

Mindig csodálattal néztem a pipából kiszálló kékeslilás, kellemes illatú füstöt.

Minap mentem az utcán. Elmerengve róttam a métereket. Váratlanul ismerős illat csapta meg az orromat.

Villámgyorsan felkaptam a fejemet. Körbenéztem, vajon honnét jöhet az illat, de igazából senkit sem láttam, aki dohányzott volna a közelemben. Az utcán csak néhány gyermek sietett haza az iskolából, és mögöttem egy idős néni bandukolt. Az meg képtelenség, hogy ő pipázna.

Tudtam, hogy az orrom nem tévedett. Egy pillanatra tisztán éreztem a pipafüstöt, éppen olyat, amit sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága öregapám élt, és kiülve az udvaron lévő padra füstöt eregetett az ég felé.

Akkor a másodperc töredéke alatt minden az eszembe jutott öregapámmal kapcsolatban. Hirtelen az utca eltűnt, és egy másik dimenzióba kerültem.

Ott állt előttem az öregapám pipázva, és titokzatosan nézett engemet.

Nem bírtam megmozdulni, pedig nagyon szerettem volna hozzálépni, átölelni, megérinteni öreg, izmos kezét, majd megcsókolni, amiért annyi jót tett nekem az életemben. De nem tudtam megmozdulni. Csak álltam mozdulatlanul és némán.

Bizonyára így van ez mindenkivel, ha átlépi az ember a tér és az idő síkját.

Utazhatunk a térben és időben, csak mozdulatlanságra és némaságra vagyunk ítélve.

A pipafüst illata, az varázsolt el engemet. Körbefont, felkapott, és egyenesen az öregapámhoz vitt.

A lélek nem halhat meg a testtel ellenben. A testünk csak egy vacak porhüvely, amely idővel szétmállik, elrohad, semmivé válik. Ha némi csont marad is utánunk, az már nem mi vagyunk.

Igen a lélek, az örök és az soha nem hal meg.

Elég egy régi emlék, egy kedves gyermekkori illat, s a lélek újból itt van velünk.

Tudom, akkor ott az utcán öregapám jött el hozzám, pipafüst illatával megcirógatott, mint egykoron, amikor még húsvér ember volt.

Az illat gyorsan elillant, s újból a házak kirajzolódtak a pipafüst illatából, és mentem tovább az utcán a dolgomra.

Bárcsak minden nap érezhetném öregapám pipafüstjének az illatát, mert akkor megint találkozhatnék drága nagyszülémmel!

Hazaérve elméláztam a történteken. Lehet, hogy az is elegendő, ha tiszta szívünkből kedves halottainkra gondolunk, megállva, félre húzódva a világ zajától, érezhetjük, hogy örökre velünk vannak. Csak meg kell próbálni, nem szabad megfeledkezni róluk. Itt vannak, apró jeleket küldenek számunkra, mint öregapám pipafüstjének az illatával.