/Sepsziszentgyörgy,-Református-Székely Mikó
Kollégium újra államosítása ellen/

Néhai Édesapám Csorba Imre 1932. november 4-én született Kiskunhalason.

Szavad és tetted mennyei manna,
vénen megyek Hozzád, vízpartra,
mielőtt a föld is eltakarna
engem, öleljen hálámnak karja,
legyen a hajad szőke vagy barna,
Tőled meleg lelkem szalma-alma,
a sors hozzám sokszor volt goromba,
kezedben az életadó alma,
az időknek karma, mit bölcs karma
döntött rólam feléd sodorva,

tó 
tükrén
fodrozó
a víz tükör,
szellő lengedez.
eszembe jut egy
régi mondás,
ne bántsad
a jót,
ott
ahol
tenéked
tálalnak fel
drága étkeket.
tán elfeledted,
szeretet hogy
éhezett,
sokat
rád.
írta-varga-Barcs-2019.02.20.

Amikor Rád nézek félve titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom, a szívem dobban,
mert Te nekem a legszebb teremtmény vagy.
Könnyedén lépkedsz tavaszi pázsiton,
felizzik Tőled bús, szerelmes lelkem,
csak a bőrödről, ajkadról álmodom,
nélküled eddig nyugalmam nem leltem.
A bú, a szenvedés nyomban elenyész,

Szűrt-fényű szobában gomolygó pipafüst:
Árendás öregúr magányát tagadja,
Amikor hangszerén (jaj, akár ócska üst)
Egy árva nótával életét siratja.

Reszkető combjára egy macska telepszik;
Ennyi melegség jár e nagy hideg télben.
És ahogy két lába lassacskán melegszik,
Egy nóta ébredez megfagyott szívében.

Kedves Zsuzsikánk! Isten éltessen névnapodon.Jó egészséget, örömet kívánok: Anna.

           Megjelent az Új Köröstáj Magazinban 1990. július 7.

Fordítom a kertem
parlagról termőre –
nagy regény, vadregény:
történelemmel egyidős remény
muskétázza a szívem –
nekem is jutott egy bekezdés.

Egyszer a Nap és a Hold fenn a magas égen azon kezdett el vitatkozni, hogy ki a fontosabb.

(Kép forrás internet. Ingyenes.  

Korholod sorsod, nem visz már semmire,
Mert rád csordult a tény, az ájult törvény,
Vagy a véletlen, kiszolgáltatott lény
Az ember, semmivé foszlik vak hite.
A végzet ellen vesztes szélmalomharc
Lázadni, örvendj a múltad napjain
Bele törődve, és ne kérjed senkin
Számon, siker helyett, mért jött a kudarc.
A végén nem marad másnak sem egyéb,

Kicsi kamillavirág a kezemben,
mosolygó szirmai biztatnak engem:
- Csak kérdezd meg, mi válaszolunk, ne félj,
jöjj, tépj le bennünket, és aztán remélj,

Maradjunk nyugton netán egy nemzedéket,
hagyjuk rá fiunkra: csinálja ő?
De hát a lappangás végül jobban éget,
ha benne a fertőzés lázba jő!

      Tiltakozás egy embertelen rendszerrel szemben

Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent-gyászolókat.

Utak visznek jótól jóig:
bölcsőtől a koporsóig.
Mind a kettő jó, mert igaz:
egyik díj, a másik vigasz...

Régen inspirál már egy gondolat,
olyat alkotni amit más nem tudhat,
nem verset irományt, kézzel foghatót,
körbe lehet járni mint egy szobrot.

Híres festőktől ragadtam a példát,
azok alkotása adott témát,
oly sok technikával készülhet egy kép,
ecsettel tenyérrel, netán rádobott festék.

Csillagfényes esten netán csillagra lépek,
sötét kárpiton oly csodásak ezen képek,
az egyik pislog, másik halovány vagy fényes,
amiért örömöt szerez mindegyik képes.

Gyönyörködni lehet bennük, nem érinteni,
mi fogható a földi csillagot szeretni,
hogy ismered sok közül, melyik hullócsillag,
üstökös mi örökre végtelenbe ballag.