/200.éves születése napján/

hallgatom, ahogy kis szobám falán
halkan lecsorog vádlón a magány
néma bűneim visszaköszönnek
utat adva bánatnak, közönynek

Zaklatottan kelt velem az a nap,
egy szürke hétköznapi reggelen,
éjszakai álmom járt fejembe,
míg ki nem néztem jeges üvegen.

Jégkristályokból rajzolt rá a fagy,
meghatározhatatlan fehér virágokat,
megszállt a démon, hogy most kedvelem,
az átléphetetlennek mondott határokat.

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy kicsinyke faluban élt egy szegény ember a feleségével. Nagyon szegények voltak. Még az egerek is elkerülték kamrájukat, mert abban bizony egy árva morzsa sem volt. Akkor meg minek cincogjanak ott? Inkább átmentek a gazdag szomszédhoz, kinél urasan elélhettek életük végéig, ha csak a macska meg nem ette őket.

Kép forrása: ingyenes https://pixabay.com/hu/gesztenye-buckeye-gy%C3%BCm%C3%B6lcs%C3%B6k-piros-1710430/ 

Igyekszem mindig pozitívan szemlélni a világot. És most mégis... mégis hatalmába kerített a depresszió. Valami vacakol bennem, a bensőmben! és nem tiltakozom ellene elég erősen. Az agyam engedelmeskedik a testemnek, nem pedig fordítva, ahogyan lenni kellene: agyam irányítsa a testemet.

Fagyos hómezőkön beásva egy hadsereg,
kiterítette sötét szárnyait a végzet,
mely a magyar hadsereggel örökre végzett,
katonák hősök ki parancsot teljesített.

Azóta gyászol egy ország és sírt a nemzet,
akkor is hősök ők ha ez a halál menet,
lövészárkok helyett ott a fehér keresztek,
örök gyászt hordanak anyák és a gyermekek.

Mikor ülsz a riport asztalánál
Nyilatkozni, kérdésre van jogod
Magyarul  beszél, akivel szemben ülsz
De nem értheti  mondandód

Nem érti  a magyar szavad,
Mert nem akarja érteni!
Nem akarja a szegény népet képviselni
Csak a pénz, a feltűnés érdekli!

Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
delenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Na ugye!

Üres kézzel még
tudok fogni, de üres
szívvel szeretni?

Barcs 2019. január 4.

Leheletfinom sálat tart körbe nyakam. 
Édesanyámé volt, s neked adtam,
hogy vigyázzál rá, hogyha, majd elmaradtam.

Gyújtsál gyertyát. Messze világít fénye.
Oda ahová az imádságunk.
könnyeket még törölget régi zenre.

.

Ünneprontó vers

A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.

"Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!"
Szóltak a könyörgő hangok
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok

Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, mily mélyfekete gyászok,
de a hidegben, a fagyban is élet van,
januárokban is fogantatást látok.

Száz, kétszáz éve is így csikorgott a hó,
én is gyermek vagyok egykori telekben,
siklik, és csilingel a szán, vágtat a ló,
és a nevetésed mily nagyon szerettem.

Már ezernyi alkalommal
küzdöttem a szélmalommal,
olyankor
magával vitt a lovagkor:

Elkísérlek utadon, akkor is ha már nem leszek, ha már nem lehetek veled.

Holdvilágos éjszakákon kiülök csillagom teraszára,
S onnan figyelem majd életed folyamát.
Ha azt látom, minden nagyon jó körülötted, minden nagyon szép,
Csak épp olyan langyos... hát