Édesapám sírjánál
Mezei István
Harminc éve már e kő Apám sírja,
kora és neve keményen bevésve,
most megállok egy röpke pillanatra,
hogy emlékezzek szeretetére.
Bénít minket a ravatal békéje,
megszeppent félelem, néha pár csepp könny,
ennyi marad az életünk végére,
utána feledés, és szürke közöny.
Majd oda vérség, törékeny a keret,
mert mindenkit a rút kapzsiság gyötör,
ítéletet mond rokon rokon felett,
visszaáll a régi frontvonal, torz kör.
A per tárgya néha egy lábos, fazék,
az érték nem fontos, de a juss, az juss,
a testvéri kapcsolat immár nem tét,
az ügyvéd nyer csak, mint avatott mágus.
A korom lehúz, és egyben felemel,
telve színültig a méregpoharam
a gőggel, bánattal és megvetéssel,
latolgatom, hogy kiigyam, ne igyam.
A frissen hantol fájdalmas hagyaték,
hiába faggatom, nékem nem felel,
egy pár törött szék és ezernyi emlék,
a béke elillant fekete széllel.
Apám ne korhold a sorsért magadat,
örökké Veled van megárvult fiad.
2019. aug. 14.