Töredezni kezd az értelem:
nem érti egymást a két felem –
magába zárul a végtelen…

       2018.11.29. Cs.T.

Feleségem ma ötvennyolc –
lassan telik a könyvespolc.
Mindegyik év újabb kötet:
rendre-sorra múltat követ.

„Emeld fel a követ, megtalálsz,
Vágd ketté a fát, ott leszek. „   Holt- tengeri tekercsek

Szalonnás-tojásos reggeli kenyérhajó

Hozzávalók:  1 bagett,  5 nagyobb tojás,  1/3 csésze tejszín vagy tej, 10 dkg bacon kockákra vágva és megpirítva,  10 dkg reszelt sajt,  2 újhagyma, vékonyra szeletelve

Itt leltem már honomra a tavak mentén,
most elérkezett a telünknek ideje,
nyugalmamat másutt hasztalan keresném,
a reménnyel együtt itt lesz eltemetve.

Mert ideje van fagynak, hóesésének,
jégkását kever a mólóköz, az öböl.
A napfelkelték is egyre inkább késnek,
a reggel az éjtől fagyhalált örököl.

   Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság.

Szent Erzsébet, magyarok szentje
Kenyerét a köténye alá rejtette
Szegény éhezőket így etette
Galamb képében szállt el kenyere

Megdermed a lélek, kőkemény a hant,
Az égbolt mégis ünnepektől csillog,
Suhanó angyalok suttognak titkot,
Bennem is felpendül egy lehangolt lant.

Ott, fenn pompa, fény, de sötétség alant,
Kifakult erdők, ligetek nádasok,
Magam mögött, mint egy árnyék ballagok,
Csak Teremtő talán, ki reám pillant.

Odalenn, a Dráva völgyében,
Somogy-ország déli részében,
nincsenek pálmák, csak tölgyek,
sem füge vagy narancsligetek.

Odalenn, délen, a Dráva ölében,
oda van építve a kicsi fészkem,
ha felnézek a kék égre,
vagy az éjszakai sötétre,
másképp pillantok a Fiastyúkra
vagy a Göncölszekérre.

Már egy órája, hogy nincs velem.
Sose voltam ilyen nincstelen,
végtelenül kiszolgáltatott –
elhagyott társtalan társ vagyok.
Beadtam hol mi szerelőnek,
gondozza benne az erőket,
melyek már rég az én erőim –
nélkülük az élet merő kín,

Mikor gyermekkorra visszatekintek
Látom édesanyám,édesapám áldó kezedet
Munkától megfáradt arcotokat
Lassuló lépteitek, kedves mosolyotokat

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
a hervadó málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Sötét fellegeket kerget a nyugati szél
Károgó varjú csapat útra kél
Kárognak keservesen az ágakon
Űzi őket az éhező fájdalom

Fürdik a Hold a tó vízében
Piros ég, holnapra szelet ígér
Hűvös már ez a késő őszi éj
Nemsokára eljön a hideg tél

Nappal már szállingózott hópehely
Mi lesz veled szegény ember
Hol lesz a hajléktalannak hely
Ahol hideg elől szeretetre lel

Hegyeim között barangolok, búcsúzik a nap.
A dombon látom, a nyár is odavan már,
hallgatom az erdőt, halk neszével körbejár s
a kóbor szellő szárnyán repül a megriadt nyár.

Jóbarátok, még ne temessetek,
hisz a föld még nem éhezett meg rám,
és még nem írtam meg a verseket,
amiért világra szült az anyám!

Kovács volt az én apám:
szilaj tűznek hű őrzője,
rideg vasnak idomárja –
ő vert béklyót az ördögre,
sütött patkót száz lólábra,
s hintett vigaszt néha rám…

A belváros kőrengetegében egy eresz közelében élt egy madárcsalád. Apa, anya és két kis csintalan, pihetollú fióka.

Édesanyjuk vigyázott a csöppségekre, ameddig apjuk elment élelmet szerezni a közeli parkban.

(Kép forrás internet, ingyenes)