Öreg utcaseprő ténfereg a téren –
talán itt fagy csonttá a közelgő télben -,
két keze ügyében seprő, lapát, vödör.
Az őszi szél karma síró fákat gyötör:
alázatba hajló lombok közé tépdes.
Nem vár választ tőlük, pedig egyre kérdez –

Őszire váltott a nyári ég.
A ködben búsuló őszikék
Már a te szemedtől várják,
Idézzék kettőnk ifjúságát.
Mintha már az élet sem kéne,
Se vers, se dal, se a lágy zene,
Még a szomorkás őszi szélben
Is szerelem illatát érzem.
Mert biztos, hogy van még haladék,
Hát a karjaidba omlanék.

Egyszer a kolbász és a kenyér összeszólalkozott. Mindegyik azt mondta magáról, hogy ő a fontosabb.

Pirosló levéllel üzen a ház
Elfutott gazdájának
Október van,s hűvös szelek járnak
Néha örülünk a bágyadt napsugárnak

Duna partján meghúzódva csendesen
Elvadult kert,megroppant ház üzen
Sárguló, s rőt falevéllel
Árva a ház, s a kert, levél takar mindent

     /Emlékezés 1956.okt.23…/
Emlékezünk megint, a fájdalmas októberekre
Emlékezünk az életüket adó szent hősökre
A hazájukért harcoló  emberekért
Imánk száll a szenvedő honért

Egy ország népe lázadt fel az elnyomásban ismét
Egy ország mondta ki egyszerre elég
S harc és tankok, romba dőlt városok
Elcsitult a nép, mely igazságért kiáltott

Csönd van. Siető léptek, átléptek kiálló
árnyékköveket. Évtizedeken
át az út porát, verte itt sok esőcsepp.

A házak tükre a nedves út visszfénye,
csobbanásokban. Sokan kerülték,
de belepaskolt egy láb, sáros lett minden.

S a sár rátapadt a megmosott kezekre,
kiknek nem sáros, bekoszolta más.
Piszkos törölközőktől mocskos lett sok arc.

Ötvenhat emléke belém égett,
tüntetés itt is, láttam a tömeget,
iskolába jártam, majd este lett,
sok ember lepte el a templom teret.

Október volt akkor is
Nemrég emlékeztünk
Szívünk gyászolta
A vértanú halált
Aradon koszorúztak odaát!

Bárhol vagyok otthonom e táj,
hazavezet minden út

Csendesen andalog a Duna
partos medrében
A fák fürödnek az októberi fényben
Lelket nyugtató táj, jó látni téged
Sima tükrű Dunád, s csillogó fényed

Egy. egy vadkacsa szárny csattog csendben
Amint a Duna vízében lebben
Mint, ha búcsúzna a táj e csendtől
Szél támad, s rőt levél hull alá fentről

Feszíts keresztre élet...

Könnyeznek a felhők
Drávánk nagy vizébe,
neki meg sem kottyan,
bár nincsen esernyője.

Kapkodja úgy cseppjét
fodros habos bendőjébe,
mérhetetlen, bő étvágyát
viszi majd tovább Eszékre.

Mikor a Kultúra asztalánál
nem foglalsz már helyet.
Mikor elfeledik lassan neved
Mikor a törtető elfoglalja a helyed
Mikor a múzsa mégis rád nevet
Írd rendületlenül verseidet
Ne add fel a reményedet! 

Mert neked is nyílik szép virág
Szívekből szeretet mosolyog rád
Mert nem feled,  aki mondja jó barát
S érti üzeneteid hosszú sorát

Én nem titkolom a korom,
évgyűrűim sem takarom,
szívemen réteges korom -
levésni már nem akarom…

2018. 10. 16.  Cs.T.

Történetek a félmúltból

Ma már nem söprik a falusi házak padlásait a kötelező beszolgáltatás ürügyén, ma egyszerűen  csak elveszik bútorostól, ha valaki adós, hogy aztán elárverezzék, a tulajdonost meg családostól kipenderítik az utcára. Ez semmit nem von le az ötvenes évek tragikumából, abból, ami a falusi parasztságot akkor sújtotta.

Tüzet őrzök, szét ne fusson,
áldozatra más ne jusson,
szunnyadjon el a zsarátnok,
ne szülhessen újra lángot.

575575

Emberek állnak, szélben a támfal előtt.
Ott állok én is, messziről jövök.
Várom a besorolást. Ügyetlen körök,

zörgő levelek, szélölelésben, körbe
szaladó álmok. Csillag milliárd,  
reggeli fényben, pára a leveleken.

Ma ünnepeljük elmúlt születésnapom
a nyolcvanadik. S milyen hirtelen
elrepült ütődés, fény. Emlék takarok