Gyerekként bár öregnek láttalak,
szerettem puszilni ráncos arcodat,
szerettem türelmed, nyugodt hangod,
mely mesével este álomba ringatott.

Megtanítottál sok mindent nekem,
azt hittem örökké itt maradsz velem,
nem számított a korod a ráncaid,
csak mellettem akartam tudni nagymamit.

Emlékszem az álmos reggelekre,
az asztalon váró, finom reggelikre,
iskolából hazaérve, hogy megdicsértél,
ha rosszat tettem is, te mindig megvédtél.

Most nézem a régi házat, a kertet,
egészen más, már másé, idegen lett.
Hol van a régi gyermeki hangulat,
mely szívemnek oly kedves maradt?

Aztán hirtelen megláttam őt,
az ismerős szürke fejkendőt,
ott sétált, hangosan nevetett,
egy apró kisgyereket vezetett.

Oly élénk, tiszta volt és szép,
valóságnak tűnt, az emlékkép,
ekkor már tudtam, hogy itt maradsz velem,
soha, soha, nem engeded el a kezem!