Már mindenen túl, de még mindenen innen
a sebezhetőségem egyetlen kincsen,
az aduim, ászaim nyíltan megmutattam,
míg szikrákat csiholtam szívemben, magamban,
Júdásom ugyan volt, köztők én az első,
a nyíltság, őszinteség önpusztító erő,
esőben felettem a tetőm beázik,
ez az örökségem, nem adatott másik,
bús sorokat dorombol őszpofájú macskám,
versekkel karmol a szívem koszorúján,
még mindenen innen, de már mindenen túl,
mikor a láz kihűl, és a harag nem dúl,
szomszédba csoszognak a régi távlatok,
mag nélkül csíráznak ki a gondolatok,
akinek egykoron ily mód rendeltetett,
a talpnyalók között az nem talál helyet,
hogy áldás vagy átok, nem tudom, nem értem,
most megtépett bőröm az egyetlen vértem,
hatalom a kinccsel nem él, de visszaél,
ki szólani mer, azzal szembe fúj a szél,
a mindenen innen, majd egyszer azon túl
a lélek óceánja lassan elcsitul!
2020. 05. 27.