Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak.

Szúnyogok keringőznek a fenyőfák csúcsain
Akár kis szökőkutak a naplementénél
Rég el kellett volna menniük
De a tél csak nem jött el idén
Utolsó táncuk egyikét lejtik
Amíg le nem száll az éj.

Párizsban zokog az ősz

   Másfél év távlatából... Nem emlékszem, volt-e késztetésem arra korábban: nekem most le kell mennem Bakonycsernyére. Egyértelműen azt mondhatom, hogy akkor, azokban az áprilisi napokban éreztem magam messze a legcsodálatosabban a kis faluban. Az egész ott eltöltött időt valami varázs fonta körbe.

/1.világháború 100 éves évfordulójára/

Fejet hajtunk, emlékezünk
Hősökre, akiknek hazáért folyt vére
Akik elvesztek a csatában
Életüknek ez volt a bére

Miért-e sok értelmetlen háború?
Miért e sok áldozat, szenvedés?
Az otthon maradottak élete szomorú
S kegyetlen a kiegyezés

Tündérfáim pőrén várnak:
igázza le őket a tél –
búcsút intettek a nyárnak,
tanú a sok száraz levél.

Kéz a kézben elindultak
Kórházból a kapun túlra
Halk szavukat csak Isten hallja

Tudod kedves légy türelmes
Van négy szép gyermekünk
Szívünk telve, szeretünk

Ha néha kevés volt kenyerünk
Megosztottuk, nevettünk
Boldogság lakott velünk

S óvatosan bandukoltak
Szorították egymás kezét
Lassan léptek, mosolyogtak

Árva kikötőben a madár se jár ma...

Mikor elindultam virágos volt a rét
Tavirózsa nyitotta kelyhét
A Lajta folyó csendesen andalgott
Mosták partjait csendes hullámok

Álltam a hídon, s tudtam már késő
Valaki itt járt, lábam nyomát elmosta az eső
Őszi napsugár színezte a fák levelét
Aki itt járt, hosszú útra tért

Másnak képzeltelek
görnyedt öregség.
Évek akár hulló falevelek,
kiket az árokpart mentén
az idő rég nem hiteget.

Most, hogy már lassan
megfárad bennem az anyag,
engedd, hogy halhassam
bölcs, biztatató szavad,
üthessem még egy kicsit a vasamat.

Hol vigaszt nyersz, az
lelked megbékélése,
a valósággal.

Barcs 2018. október 17.

Nemzeti hajszálér- szűkület

Felhívott a majdnem-miniszter, távoli rokon

Egy ismeretlen hang szólt a telefonba. „Te vagy az, Isti? Emlékszel rám, Béla vagyok, az unokatestvéred, régen találkoztunk. Szeretnék lelátogatni Pamukra, a szülőfalumba. eljönnél velem”.

Őszi napsugár festi a fákat
Sárguló a levél, elhagyja az ágat
Búcsú nélkül, halkan hull a földre
El kell válni, el kell mindörökre

Volt nekem egy barátom, és annak volt egy öregapja, akitől hallottam ezt a mesét.

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,

Ó, én szeretem az okos embereket,
mint azt, ki feltalálta a lendkereket,
hogy az élet ne álljon meg a holtponton,
vagy azt, aki kürtre gondolt a holdkompon…

Könnyek potyognak szemünkből,
szorítja torkunkat, amint a székely
földet járjuk, amelyen az élet rendezi
a mát és a jövőt, ahová ma vezetett 
bennünket ez a csodálatos, véráztatta út.