Gyanúsan tekeregnek a felhők,
ilyenekből lesznek a nagy esők,
máris villám cikázik ég dörren,
úgy szakad az eső és nem cseppen.

Csatornák öklendezve köpködnek,
tócsákat kerülgetni sem lehet,
lejtős utakon patakok születnek,
támadó szél nem kegyes esernyőknek.

Mi maradt meg, tán egy kép nekem,
kétkedő pillantás, szerelem,
múltba tévedt vágyógondolat,
előkotort fotó lenyomat.

Egymásra kellett volna nézni,
bizakodóan mosolyogni,
mintha várnánk egy ítéletre,
a holnaputáni végzetre.

-írta-Varga István-Barcs

Fényed árnyéka vagyok
Szonett: 96.

Már fényed követő árnyéka vagyok,
éveim súlyától megöregedtem,
gyorsul a szívverés, lassul a testem,
Neked most is ragyog Napod, csillagod.

Sebesen futó, illanó pillanatok,
teszek-veszek, de megtréfál a jelen,
 múltat feledni nékem lehetetlen,
mi volt rég mellékes, vagy a döntő ok.

Az egész klímapolitika
tiszta politika, amely ideológiai alapokon nyugszik

A friss, üde, harsogó zöldbab könnyed vacsora vagy különleges, ínyenc köret is lehet. Készíthetsz hozzá mártogatóst, de akár salátával is kínálhatod. Friss zöldbabból a legjobb, de a fagyasztottat is bátran felhasználhatod.

Hozzávalók 4 személyre:

Itt a délvidéken, megszűntek az óhajok,
szüntelenül szállnak fel, a fájó sóhajok,
a Dráva medre mint régen, most is ugyanaz,
csakhogy lent marad az értékes kavicshalmaz.

Itt mi egyszer elkészült, rombolásra került,
téglagyár, szeszgyár, sok üzem, vasút is megszűnt,
bolyongok a negyvenéves város peremén,
megszűnt boltokba, sok üres házba botlok én.

Kalyibának ajtaját rég harapdálja a huzat,
ablaknak törött üvege fancsali képet mutat,
távolból aranysakál üvöltő hangját hallani,
lúdbőrözni kezd a testem, kezdek kicsit félni.

Asztalnál ültem, gondolataim száműzték az időt,
ablakra nézve jutott eszembe, láttam egy üldözőt, 
éjszaka volt, a városból lábam kifele lépeget,
előttem párházzal egy nőci, az ablakból kilépett.

Bakonyból emberes botját,
a mi Drávánk felé dobta,
hát így jelezte az őszidő,
hogy ő jön most sorra.

Hullik is a fák lombja,
leveleiket a szél hangosan,
durcásan, korcogva kotorja,
míg nedvesség le nem tapasztja.

Ám, ha látnád az erdőt,
mily színes foltjai a tájnak,
sok fajta fa dacol és örül
még, szép zöld ruhájának.

Márványból faragott hideg arc,
tekint le rám merev szemekkel,
borzongok, oly hideg a minden,
nincs kacagás, fagyott a reggel.

Te és Én, akkor ott találkozott,
szemeinkben egy új jövő felizzott,
nyújtottad máris kislányos kezedet,
rebegted alig hallhatóan nevedet.

Érzelmek édes hálójába estem,
bevallom, már nem kerestem,
jöttét már rég nem is reméltem,
megtalált még utoljára engem,
remél a lelkem.

Mire jött a hideg szeptember,
tele lett a szívem érzésekkel,
kint tombol a didergető hideg,
szerelem máglya ég idebenn,
izzik a lelkem.

Már tündökölnek a tavaszi virágok,
smaragdzöld leveleken, csillog a Nap,
míg ott közöttük, bujkál a lágy szellő,
öreg hársfa alatt, még magányos a pad.

Somogy Barcson három torony látszik,
szabad szívemmel három kislány játszik,
egyik fekete, másik szőke, harmadik barna,
no közülük ki lesz majd, szívemnek rabja.

Inkább járom én mezítláb,
a kövecses, göröngyös utat,
minthogy tapossam lábbelimmel,
csokorba szedni akart virágodat.

Gyaluval, szekercével a fát megmunkálom,
élő anyag, és nekem nagyon jó barátom,
ezért dolgozni vele, csak vigyázva szabad, 
simogassad, becézd, legyen hozzá jó szavad.

Jó éles szerszámmal, hogy ne sérüljön durván,
mint termék majd látod, az évek hosszú során,
így írom be nevem, a megmunkált sok fába,
rímeket faragok deszkába, gerendába.

Én nem hagyom, hogy elhagyj,
mint más feleségek –
én nem tűrök el ilyen
férfivereséget.

Sötétségben megbicsaklik a lélek,
mert kit a fények mindig kerülnek,
depresszióssá válik a cselekedet,
de létre igazából az sem jöhet.

Majd akkor ott állok, dermedten bénán,
látom mosolygós szép arcodat Lénám,
de megmozdulni mégsem vagyok képes,
pedig kezedet nyújtod felém édes.