Egy Füredi Anna bál, mit közelből láttam,
a szívkórház erkélyén szomorúan álltam,
hallottam a zeneszót, hiányzott a nótám,
gyönyörű lányt láttam Balatonnak partján.

De másnap is ott láttam, kikötő mólóján,
virágmintás napernyő volt kicsi kacsóján,
visszasétált a hintóhoz melyik őt várta,
dalolva visszhangzott utca mint dalárda.

Amerre a hintó ment integettek kezek,
mosolygott a lány és a borostyán-levelek,
Horváth háznak ablakából szállt az üzenet,
hegedűnek fájába ültettem szívemet.

Hallgasd szépség ezt a csodás muzsikát,
sose feledd el a Füredi sétát,
a kerek templom tömjénezett csendjét,
ha viseled életnek rád rakott keresztjét.

Füredi Anna bálon oly szépek a lányok,
azóta minden évben oda visznek álmok,
esténként kikötőben visz engem a sétám,
míg tó vize beszél én csak ott álok némán.

Csillagos ég felettem, vízparton a fények,
nem tudok búcsút inteni ennek az éjnek,
hullámokat barkácsol az esti szellő,
majd Balaton vízéből kiválik egy sellő.

Nekem dalol csak én látom törékeny testét,
emlékezetessé téve a Füredi estét,
két szobornak kontúrja mint őrök a parton,
emlékezés könnyétől lesz nedves az arcom.

Varga István-Barcs