4.nap: Heves—Gödöllő között.
Rakonczay Gábor és Ötvös Ádám nyomán.
"Fut a suli"..WHC.

Dányban követett minket lelkes csapat
A sport kell, megmutattuk a fiataloknak
Az iskolájukat is futva értük el
Kis pihenő után itt is indulni kell!

Csak úgy hanyagul idedobva,
mit ér rózsacsokor a porba,
szeretettel én neked szántam,
vázát hirtelen nem találtam.

Ezt pár sort hozzáragasztottam,
emlékek a rózsacsokorban,
nézzed és szuggeráld kedvesem,
sok évet benne elrejtettem.

Bocsánatkérés

3.nap. A folytatás …Március. 23.
"Fut a suli" ..Rakonczay Gábor beszámolója nyomán.

Rakonczay Expedíció
/Futás : Magyarország Keleti és Nyugati határa közt.
Whc támogatásában„Fut a suli” a mozgás,a futás jegyében.
Részt vevők: Rakonczay Gábor és 
sport társa:Ötvös Ádám. Megtett út:640 Km./

Segíts nekem, segíts, hogy érezd,
hogy tudd s lásd, mennyire szeretlek,
segíts nekem, de hévem fékezd,
ha nem szeretsz, s én eleresztlek.

Az idő bennünk egyre nagyobb űrt ás,
morzsolja csontunk hatás, ellenhatás,
már minden perc veszély, próba, kihívás,
végső mentsvárunk marad az áthárítás.

Itt a felhők közelében,
hajkócoló hegyi szélben,
kilátónak korlátjába,
kapaszkodik fénymúzsája.

Ott a völgyek hegygerincek,
napfényében még fürödnek,
aprófalvak messze látnak,
elfogadnám őt múzsámnak.

De ő ott áll behunyt szemmel,
tavaszt váró szerelemmel,
szélzúgást a csend kíséri,
sasmadár ezt föntről nézi.

Napok telnek, hogy szürkén mosolygok rád,
ha felém közelítsz. Ha fogom is kezed,
egy tisztes távolból szemlélem benned a nőt:
szunnyad bennem a férfi. Csak az eggyé tartozás
kötele húz magadhoz. Nézlek. Elcsodálkozom,
hogy tegnap, vagy azelőtt mi volt benned más,

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével.

Sokáig nem született gyermekük. Ezért mindketten nagyon szomorúan voltak.

Már úgy nézett ki, hogy magtalanul kell leélniük életüket, amikor egy vénséges öregasszony vetődött a várba.

Mivel a nyár is elmúlt,
ősznek nyoma veszett régen,
lehullott az első hó ezen a télen.

Ma nem akarok verset írni,
csak egy röpke percre sírni,
és a többit tűrni, bírni.

Várunk egyre boldog hétvégékre,
önfeledni röpke napra csak:
szürke órák komorsága bére
hétnaponként lehetne egy nap.
Robotol a lélek és a test is
evezni a hét két partja közt,
s az ember, ha dolga felől rest is,
átjutni a túlsó partra küzd.

Kinek szívét a szerelem burokba zárta,
nyított ajtót ablakot nem hagyott hátra,
könnyen felejtett minden olyan szépet,
ami egy családhoz kötötte a sok emléket.

Tüzet rakott az alkony nyugatnak peremén,
csodálattal nézte magát tónak a tükrén,
nem volt hangja de oly hangtalanul ropogott,
gyors ecsetvonásaival vörösre izzott.

Észre vették az éjszaka ébredő vadak,
hallottam hangját üvöltő aranysakálnak,
erdőnek fái már mind pihenni térnének,
ám e rettentő hangra mind odafigyelnek.

Karosszék ölébe süppednek boldog
ragyogásban. Szemérmes bujdoklásba
görbed a háta, két arcán pírfoltok
jelzik: az anyatest most lobban lázra.

Én (még) nem vagyok József Attila -
                 de nagy rá az igény, hogy az legyek...

Mindennapi falatom: pár szó...
Minek annyi Balatonszárszó?

Még március van,
de a nappalok már mellig érnek –
hűs habjaik gáncsot vetnek a fénynek,
s szerelemtől remegnek mosolygó női térdek.
Most virágzok ötödször érted:
öt tavaszunk volt. Lemérted,
amit kaptunk eddig is mily temérdek?