Kedves Szüleim ti ott a túlvilágon!
Megvolt, hát megtörtént a másik temetés.
Még nem pattant rügy a sírok közti fákon,
s a rigók füttyéből sem szólt meglepetés –
a feketerigók koporsókísérők,
röppenve idézik meg a nagy Ítélőt…

Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent gyászolókat.

Rövid nadrág kézen fogva
fehér pöttyös szoknyát vezet,
így haladnak andalogva,
szőnek együtt nagy terveket.

Élményem a létezés!
Nem sok ez, de nem kevés -
alvás, ivás és evés…

Nem a búcsúk, nem felvonulások,
Orgonás kapu, ahol Édesanyám várt
Az óvodából, hol apám sírt ásott
Első kiskutyámnak, hol szilvalekvárt
Főzött Nagyapám, zamatot, ízeket
Haldokló fák alatt kavart kanala,
A koromtól kormos, örök szent helyek
El nem sírt könnyektől bennem áztatva.

Tavaszi rügy bimbója pattan,
most ott bujkál mosolyodban,
mióta megláttam szép arcodat,
ide képzelem csilingelő hangodat.

Tündéri múzsa a karaktered,
rímeket varázsol megjelenésed,
fantáziám szárnyalna veled,
boldogságban ússzon életed.

Ez a nyár is tovaszáll,
mint madárfütty a szélben,
s álmodunk új tavaszról
a hideg novemberben.

/Székely tüntetésre az autonómiáért/
2O13.O3.1O

Verik a dobot a széleken
Emeld fel a fejed nemzetem
Emeld fel a fejed, tavasz virradóra
Itt az idő, indulj a hívó szóra

Indulj és ne állj meg
Lássák, hogy nem hátrálunk meg
Lengesd azt a zászlót, jussod követelve
Elnyomást már néped megszenvedte

A
halál
állapot,
gyors átmenet
örök élethez.

Ha egyszer elrúgtad magad
          a fészektől,
ne nézz hátra, mert visszazuhansz,
s vissza nem vesz, mi kitagad:
          a tám megdől,
s örök kételyek között suhansz.

Óvatos léptekkel jött a Tavasz
Mint, ha a természetben tündér járna
Varázspálcájával fákat, bokrokat megérintette
Rügy fakadt, s virágtenger körülötte

Szonett 6l.

Sötétség hátrál a friss színek elöl,
A víz párája feszíti mellkasom,
Tűző Nap bizsereg fáradt vállamon,
A hideg küzd, de a harc lassan eldől.

Nem mondhatok le semmiről, mi engem illet –
jogokról, kötelességekről – emberileg!
Nem dobhatok el egyetlen „ámen”-t
se, ha nem is Istennek szánom,
még ha hitem ráment
is valahol a vámon,
legalább az ünnep megmaradt.
Lelkem, az ezerszer megmarott,

Nyomott de csendes volt az a téli nap, 
mozdony szúrós füstje orromba csap,
jegyet válthattam az induló vonatra,
oda megyek ahol még nem jártam soha.

Felszálltam és a kupémat megkerestem,
ahol egy elegáns kedves hölgyet leltem,
éles sípszó csühögve elindult a vonat,
nem olvasom az újságot nézem a tájat.

Volt csupa-fény, boldog öröklét –
köd fala rejti a bestia álmot.
Rázza feléd minden az öklét,
nem szabad újra az útra találnod!

/Kelet Libanonban gólya mészárlás./

Gólya madár hova lettél?
Más nép célpontja lettél?
Elmúlik a tél vártunk haza
Te nem jöttél, üres a fészek alja

Gólya madár hova lettél?
Nézzük az eget, nézzük a fészked
Hosszú úton elvesztél?
Vadászok célpontja lettél?