A távolság is hívta őt

Előttem sétál a tavasz, 
érezem, amint az emberek 
szívében szerelmet fakaszt. 
Apró lépéseit hallom, 
amint ütemet vált-- látom,
egy szerelmes lány ott 
magához öleli a világot.

Tavasz illata száll
a szélnek, ébred a tó.
Hóvirágok köré fonódnak
a színek

A Tiszának csöndes partján
Ül egy halász, beljebb vágyik.
Lök egy nagyot kis ladikján,
Ám előtte betanyázik.

Ősz volt, hullottak a falevelek
Meghatódva tervezni mentem

Bölcső ring minden égen.
Gőgicsélő esti szépben,
vidám- kéken
ragyognak a csillagok.

Oly rég várom már jöveteled,
ablaküvegemen jégvirág dermed,
a szakadó hó mindent terített,
ám akkor láttam, óvatos léptedet. 

Tudtuk, hogy elmész egyszer
Megtérsz oda, hol nincs vissza út
Tudtuk,hogy szenvedés is az élet
Mindenkinek így vagy úgy, kijut

S erős vigasztalja a gyengét
Földről felemeli
Szeretet az segít, ad reményt
Vigasztalja a nap még kisüt neki

Magyar Kultúra Napja :
 Himnuszunk születése / l823.01.22 /

Véletlen jött el az a nap,
a nagy Titán feltámadott,
zengett az ég, villámok cikáztak,
alkotott az élet új korszakot.

Mikor egy-egy fa meghal

Csak a csend igaz körülöttem,
minden más:

Ez itt az én falum, utcáit ismerem;
És ha végigsiklik rajtuk tekintetem,
Nem zord valót, a múlt szépségét látom én
Röppenve emlékszárnyakon, mely mind enyém.

Nagyon vártuk már, hulljon hó,
nagy pelyhekben, legyen takaró,
fehér lepel, mely egyre vastagodó,
görgessünk hóembert, elő a szánkó.

Sok a vendég, jönnek dáridóra
Zúdul a sokaság, jöttek hívó szóra
Meghallották mások is, egyre többen lesznek
Hullik a szemét, törnek a vendégszékek

Nő a sokadalom, nagy a vigadalom
Zene halkul, tánc vadul
Már nem tudja ki, kivel ropja a táncot
Kit bántott meg, kit megalázott?

A balsors-tépte magyar nemzet imádsága
 Az országért, veszendő népéért, áldásért
A magyarok Istenéhez, költőnk fohásza;
A meghódított, honfoglalt szülőföldért,

 Az oly sokszor felperzselt otthonokért;
Fűvel benőtt csataterek temetőinek,
És hajnalcsillagának fényeiből született,
Gyűlölet és harag nélkül írva, leborulva;

Falú szélen magányosan,
füst tekereg a horhosban,
étel készül a függő tálon,
biztosan áll három lábon.

Lassabban járok, mégis csak célhoz érek,
egyre többet értek, kissé nagyot hallok,
már nem vezérel ösztön, az önös érdek
az érzékek hiába vonnak rám hálót,
szórakozott lettem már-már felületes,
és romlik a rövidtávú memóriám,
mégis senki előtt se legyen kétséges,
átlátok az aranyból szőtt, lyukas szitán,
csak szemüveggel tudok olvasni, írni,