Nem akartam, hogy így láss
Nem akartad, hogy úgy lássalak
Az emlékünk közös, más nem tudja
Megmarad örökké, miénk volt mindez.

Létezésed életet adott
Távolságod fogva tart
Megyünk tovább az utunkon
Dióbél királyfi fülemben cseng még.

Eljött a nyár, zimankós felhőkkel
Hol ragyogó nappal, késve kelővel
Aratásra kész a gabona tábla
Legyen bő termés Istenünk vigyázta

Búza tábla ring, érett kalásszal
Itt az ideje készüljünk az aratásra
Péter, Pál napja hív munkára
Aratásra érett a búza kalásza

Ó kedves mikor pirkad nálad,
fénycsík szeli ketté a keleti tájat,
mi az a csend, vagy nyugalom,
ahol veled lenne közös otthonom.

Köztes állapot az élet
Mezei István

.

Ez már "egészség," mert megszokássá válik

az állandó FÁJ. Vele élek én

Hegyek alján, dombok között
Sárga virág rám köszönt
Ragyogott a nap fénye
Mint a virág tükörképe

Ott jártam én pihenni
Hol a csend, s madár is üzeni
Szép a természet lágy ölén
Virág tenger intett felém

Madár dalolt fenyő ágon
Szellő suhant dúslombu fákon
Napsugár táncot ropta
Szorgos méh virágözönt látogatta

Ez a nyár is magyar maradt!
Ezer körbála gurulna aranytarlón:
aratás porától prüszköl a bárány.
Haragoszöld kukoricaszárra
árnyat borít a napraforgótányér,
szürkén rezzen a nyárfalomb…

Végigültem ma egy misét –
mondhatnád rá, hogy semmiség
és az érveim meg klisék…

Elég! Mondtad, ha elfáradtál.
Elég! A lépcső, elég az emelet.
S a szatyor, ha telis tele van,
legszívesebben leülne veled.

A  küzdelem, megacélozza
zsigereidet.  Nem hagyod el magad,
és eljössz. ha kényszer nélkül is,
örök edzésben vigyáz rád agyad.

            Kányádi Sándor emlékére

Gyere velem igaz útra,
felhőbe vájt alagútba,
üljünk az időnek háttal –
szökjünk meg a napsugárral.

A csönd vászna ragyog.

Ébredő tájak szivárvány ragyogásában
gyermekarcú fák suttognak.

Egyél meggyet!
Eredj, szedjed,
ha nem, vedd meg!
Ne csak egyet –
ezeregyet!
Rossz a kedved,
tested tesped,
lelked szenved?
Ördög kerget
böglyöt benned?

Nászra készült mind a kettő,
te és a tél fehér ruhát, fátylat öltött,
utat fehér szirmokkal, pelyhekkel szórta,
majd jégkristályokból fűzött gyöngyöt.

Eresz alatt jégcsapoknak sokasága
harci lándzsaként, ijesztően függtek,
kibomlott felhőkből Napnak sugarai
olvasztották, majd csilingelve peregtek.

Arany kezű nagyapám,
még megvan a rokkája,
néztem sokszor elbűvölten,
mivé lesz nyúl bundája.

Angóranyúl nyírásával
kezdődött el a munka,
osztályozott, fésült szőrét,
oly ügyesen fonállá fonta.

Istenáldott két kezét,
mellyel mindenhez értett,
ej, de sokszor hiányoljuk
az önzetlen segítséget.

Lejárt az útlevelem.
Hazámba zártan
most aztán mi lesz velem?
Én nem ezt vártam:
meglehet, hogy keverem
a kort nagy bátran –
nem Kádár van szerveren
a Windows-os tárban?
Orbános a szerelem
Magyarisztánban!
Mehetnék hát fesztelen,

Köszönöm a csodát
A gyönyörű kirándulást
A hegyeket a völgyeket
A forrás vizeket
A testvéri szeretetet.

Köszönöm a sok színű, nyíló virágot
A hegyeket, dombokat, mit szem látott
A millió éves sziklákat a Pannon tenger helyén
Az erdő rengeteg rejtekén

A bika is legel, nem csak a tehén –

majd pont ő hízik meg a bika tején…