Meddig döcög még velem a vonat,
És hány megálló van még hátra,
látok e majd új, kedves arcokat,
találok e még igaz, jó barátra?

Messzire mennék,
ki tudja merre.

Mert minden úgy kezdődik el, 
ahogy meg van írva

Sír a gyermek jászolban,
Szomorúan kesereg.
A világot siratja
Hol hiányzik a szeretet.

Betlehemi jászol fölött
Fényes csillag ragyog
Hírdeti fényességgel
A Megváltó megszületett!

Csöndes az éjjel, csöndes az álom,
Libben a holdfény éj-puha szárnyon.
Hópihe csillan, kész a varázslat,
Hó-puha bundát adva a tájnak.

Azt hittem karácsonykor
mindig tiszták a fények

Csupán három napra,
csupán hetvenkét órára,
Krisztus Urunk áldására,
szeretet szálljon a világra.

Lobban a tűz a kohóban,
szén szeme néz ki a lángból -
mesteri mű, ami készül:
vaskarikák puha fából…

Cseppekként hullik
az idő serlegébe
létünk nektárja

A múlt idők Karácsonyát idézem
A kandallóban lobogott a láng
Volt tüzelőnk, szép ruhánk
Nővéreink köré ültünk
Ők vigyáztak ránk

Csengők szavát hallom, de csak a szívemben,
Amúgy csönd van, hideg, végtelen téli csönd.
Csillagszórók meleg fénye ül szememben:
Percnyi boldogság… ’melyről – kérdem én – ki dönt?

Egy ihlet vagyok csak, egy szolgáló szolga.
Sokszor az öröm a várakozás.
Teljesületlenül új érzéskeresés.

Fehér hótakaróval köszönt az ünnep
Lelkem csendesen ünnepelt
Téli nyugalom szállt a tájra
Nehéz hó pihent a fákra

Erdei út a forrás felett
mely úgy körbe vezet,
beépített zeg-zúg kunyhók
itt-ott azért van épület.

Csillog a fagyban a Tél palotája,
zúzmara hullik, s hópihe rája.
Jégüveg ablaka, hűs a szobája,
köd fala rejti szürke homályba.
Jár-kel a tájon a szél csoda szánja –
csendes a birtok, dér foga rágja.