Jóbarátok, még ne temessetek,
hisz a föld még nem éhezett meg rám,
és még nem írtam meg a verseket,
amiért világra szült az anyám!

Kovács volt az én apám:
szilaj tűznek hű őrzője,
rideg vasnak idomárja –
ő vert béklyót az ördögre,
sütött patkót száz lólábra,
s hintett vigaszt néha rám…

Sem  győztes, sem vesztes nem voltam, nem vagyok
Kitártam, de zárok pókhálós ablakot.

Szúnyogok keringőznek a fenyőfák csúcsain
Akár kis szökőkutak a naplementénél
Rég el kellett volna menniük
De a tél csak nem jött el idén
Utolsó táncuk egyikét lejtik
Amíg le nem száll az éj.

Párizsban zokog az ősz

/1.világháború 100 éves évfordulójára/

Fejet hajtunk, emlékezünk
Hősökre, akiknek hazáért folyt vére
Akik elvesztek a csatában
Életüknek ez volt a bére

Miért-e sok értelmetlen háború?
Miért e sok áldozat, szenvedés?
Az otthon maradottak élete szomorú
S kegyetlen a kiegyezés

Tündérfáim pőrén várnak:
igázza le őket a tél –
búcsút intettek a nyárnak,
tanú a sok száraz levél.

Kéz a kézben elindultak
Kórházból a kapun túlra
Halk szavukat csak Isten hallja

Tudod kedves légy türelmes
Van négy szép gyermekünk
Szívünk telve, szeretünk

Ha néha kevés volt kenyerünk
Megosztottuk, nevettünk
Boldogság lakott velünk

S óvatosan bandukoltak
Szorították egymás kezét
Lassan léptek, mosolyogtak

Árva kikötőben a madár se jár ma...

Mikor elindultam virágos volt a rét
Tavirózsa nyitotta kelyhét
A Lajta folyó csendesen andalgott
Mosták partjait csendes hullámok

Álltam a hídon, s tudtam már késő
Valaki itt járt, lábam nyomát elmosta az eső
Őszi napsugár színezte a fák levelét
Aki itt járt, hosszú útra tért

Másnak képzeltelek
görnyedt öregség.
Évek akár hulló falevelek,
kiket az árokpart mentén
az idő rég nem hiteget.

Most, hogy már lassan
megfárad bennem az anyag,
engedd, hogy halhassam
bölcs, biztatató szavad,
üthessem még egy kicsit a vasamat.

Hol vigaszt nyersz, az
lelked megbékélése,
a valósággal.

Barcs 2018. október 17.

Őszi napsugár festi a fákat
Sárguló a levél, elhagyja az ágat
Búcsú nélkül, halkan hull a földre
El kell válni, el kell mindörökre

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,

Ó, én szeretem az okos embereket,
mint azt, ki feltalálta a lendkereket,
hogy az élet ne álljon meg a holtponton,
vagy azt, aki kürtre gondolt a holdkompon…

Könnyek potyognak szemünkből,
szorítja torkunkat, amint a székely
földet járjuk, amelyen az élet rendezi
a mát és a jövőt, ahová ma vezetett 
bennünket ez a csodálatos, véráztatta út.

Mintha árnyék volna, áll az éjszakában
Csillogó ércteste, bágyadt holdsugárban.
Arra jár egy szellő s megáll gyönyörködve,
Mintha angyalt látna rideg őszi ködbe.