Mint két agancs közt a titok,
úgy suhan el mellettünk
az Idő

Ó drága kikeleti napsugár
Ragyogj, ragyogj végre már
Várom már erre száll
Egy szép hangú, boldog madár

IX. ének

Megfogyva és törve tovább mentek szótlan.
Fojtó sírcsend honolt a díszes hintóban.
Nem mindennap van, hogy halál ráktekintsen,
S tán az árnyékától megnémultak minden.

Virrasztó éjszakák a foglyotok vagyok
Száguldanak fenn a vén álló csillagok
A filmtekercs fejemben kattogva pereg
Törölném magamból a kínzó képeket
Sajnos nem tudom mert az álom elkerül
A homályos vibrálást nézem egyedül
E néma drámának plafonom a vászon
Hangok nélkül ködlik szürke februárom
Özönlenek a fekete-fehér képek

Egy nép ismét talpra áll
Egy nép mondja
„Eddig, s ne tovább!”

               Kallós Zoltán emlékére

Ó díszes madarai a világnak
Hazámra mily fagyöngyöt szántak
Szép tollú madarak énekeljetek
Csőrötökbe ne fagyöngy magot vigyetek

Ne szálljatok szép hazám
Dús lombú fájára
Ne hozzatok élősködő
Fagyöngyöt rája

Ősszel érő csipkebogyó
Tövise felsértette szívemet
Tavasz eljött, pattan bimbó
Nem vigasztal engemet

VIII. ének

A napnak orcája tán pihenni készül?
Felhők állnak elé sorjában, serényül.
De hiszen még hol van az estnek órája,
Mikor minden élő elnyugodni vágyna?

Nem adok neked vágott virágot,
az hamar hervadásnak indul,
hát nem elég, hogy puszta létünk,
mint szirma a virágnak, egyre hull.

Fényben úszott,
Most koldus szegény!
Kifosztottan áll az élet peremén
Se háza, se vágya eltűntek már
Kezéből az idő homokot szitál

Elmúlt az élet, pergett tova
Magány köszönti, nincs otthona
Dolgos éveit a múlt tagadja
Kivert, magány utolsó rokona

Ha majd az élet útjait járod,
Amely tele van sok buktatóval,
Akkor ne törődj soha a múlttal,
A jelennek élj, s haladj együtt a korral.

A cukorbetegség megtámadta az idegeimet. Nagy fájdalmasm van mind két kezemben, lábaimban Küzdök, bár volt aki azt mondta mit akarsz, hisz nyolcvan évedet betöltöd augusztus tizenkilencedikén. /lehet, hogy meg sem érem/

575575
Remélem szép lesz a tavasz, a sok virág.
Írni, festeni, szeretnék sokat.
S hallgatni zenét halk hegedűs holdat

Szavakat keresek...

VII. ének

/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./

A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –

Minden kezdetben ott a vég.
A csöndes árnyalatban letűnt
ragyogás.

Lelkünkben halkan hullámzik az ének –
a gyász eltelít, szívünk megremeg.
Mi értelme a földi létezésnek?
Zord törvényein elménk elmereng…

Rózsaszín pillangó
Kedves kis lepke
Repül  oda, repül  ide
Boldog a lelke