Az ősz mosolya sokszor oly hamis,
bár hull a levél, de még süt a Nap is,
ködösek a reggelek,
a virradattal együtt
én is később kelek.

Október színeket festett ősz közepére,
egyszerre több szint is minden levélre,
vöröset meg barnát,
hagyott rajta zöldet,
festett hozzá sárgát.

Őt látom az ősz hamis mosolyában,
simogató, ha vele lennék a szobában,
de lám, kiölti nyelvét,
nem fekszem melléd,
nyakáig húzza plédjét.

Hát így perlekedik velem egész éjszaka,
ja, telihold van, mondja mosolyogva,
hát nem zabálni való,
olyan, mint egy kiscsikó,
csókja tüzes, parázsló.

Nohát, ilyen vagy Te, mint az ősz mosolya,
simulékony, szelíd, máskor gonosz boszorka,
ám így is kell szeretni,
mert nem kell színezni,
ez természetnek kincsei.

Ám fájó szívvel nézem, hogy hervad a virág,
veled együtt is elmúlt, az a volt szép ifjúság,
mi életünk nem az évszakok,
én is mindig öregebb vagyok,
te rám, én rád támaszkodok.

Az ősz mosolya most itt ül öreg, fáradt arcunkon,
fák lombosodnak, virágok nyílnak minden tavaszon,
ha tél jön, fázósan összebújunk,
hógolyókat már nem gyúrunk,
este jó éjszakával búcsúzunk.

Gránitba vésve egy jelképes faágat látsz két levéllel,
az ősz mosolyát ott látod, amint dacol viharral, széllel,
amíg áll a kő, és nem porlad, addig küzd az örök idővel.