Lelkem kell, hát nem adom
Várj még résnyire nyithatom
De a szó, a vers tiéd
Azt viszi lelkem eléd
Lépteim lassulnak
Szavaim halkulnak
A szívem a régi
Lelkem zokog, ha bánat éri

Marcikám, már nagy fiú vagy:
éved száma, mint az ujjad
egyik, s másik szép kezeden.
Felsoroljam? Figyelj, kezdem.

Csak úgy, szabadon...

Ha elfogynak majd szavaid,
rajzoljál szép színes képeket,
hol a vásznon életre kelnek,
csodás tájak, örök szerelmek.

Elkezdődött az iskola, csillapodott az érzelem,
Úgy éreztem, már nincs mitől félnem.
Veszteni valóm mi lehetne?
Hisz láttam őt egy másik lánnyal...
...összeölelkezve.

Tegnap még perzselt a nyár égető tüze,
Mely e kopár tájat nevetve hagyta el.
És volt, hogy szikrákat szórt jégeső-dühe,
S nagy szélvész-karja a háztetőt kapta fel.

Éjszakáknak rejtett álmát,
sokszor boldogan álmodom,
csodás meseképek tündökölnek,
egy vizuális nyitott ablakon.

Mikor a kincs drágább, mint az élet
Mikor az emberi érték semmivé lett
Mikor élesek a fegyverek
Mikor nem tisztelik egymást az emberek

/ A ”Hangszervarázs” című népi-hangszerkiállításra kiállításra./

Öreg pásztor, mondd csak, mért oly bús a nótád?
Mért látom én benned az élet adósát?
Olyan vagy, mint nyárban hervadó virágszál…
Mért, hogy e nótánál többet nem kívántál?

Lombokon épp végig fut,
a lágy hajnali fuvallat,
erdei párának tüll fátylát,
megmozgatja a lomb alatt.

Kezdjél újra bátran játszani
ne szégyelld régi játékaid,
hisz abból tanultad meg-hogy
valóra válhatnak álmaid.

Eljött hát a szent Mihály napja
Tölts ó bort a kancsóba
Új bor forr még a pincébe
Köszöntsük a Mihályokat
Isten éltesse .

Elmúlnak egyszer minden,
ünnepnek boldog napjai,
ám lehetnek fájdalmasak,
kikben tombolnak poklok,
mélységes mély poklai.

Nahát kedves jó barátom,
ó be rég volt, hogy láttalak,
egészséged hogy vigyázod,
áll e még a szőlődben a lak.

Lelkemben szinte tombol,
viharként dúl a fergeteg,
habár évek kérge borítja,
s fedi be dobogó szívemet.

Joe, a farmer, szegény pára,
egy nap balesetet szenvedett,
s mert mindennek megvan az ára,
bíróságtól kért ítéletet.

Sok kacaj, önfeledt nevetés,
tőled visszhangos mező a rét,
madár daltól zengett, kert erdő,
ma csak szívemben őrzöm emlékét.

Mindig hű tükre voltam hazámnak.
Hiába ostorozták idegen népek,
még kardélre hányva is feltámadt.