Színes ruhájában jött az ősz
Rigó csalogatta
Itt az ősz gyere már
Tölgyfa is levelét hullajtja
Pókháló fűzi a harmat gyöngyöket
Erdő szélén vad csörtet
Találkozóra jönnek

Rozsdás leveleken,
dalolgat az őszi szél,
hangszere a fuvola,
több szólamban zenél.

Hova mennek a libák?
Őszi lombhullásban
Hideg jön nemsokára
Néma csend lesz a határban

Héjanász az avaron…
Ady Úr! Nem zavarom?
S Léda Asszony! Még ilyet!
Idenéz a fél liget.

/A ”Marhajóízek” fesztiváljára./

Kint a magyar pusztán csöndes alkonyatkor
Pásztor tüze lobban, minden nap olyankor.
S míg a tüzet nézi számadó s bojtárja,
Felnéznek az égre… tán az Isten látja…

Az átvett gizgazoktól már
nem zengnek összesimulva
halhatatlannak hitt

Szép magyar hazám
Változatos tája
Síkság, dombok, hegyek világa
Van-e még a világnak szebb virága?

Kamrában a körte, alma,
ott sárgul a fanyar birs.
Kazalban a széna, szalma –
magyar ember, miért sírsz?

Könnyezik a Szűzanya szobra
Némán hullik könnye
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik,fáj a szíve

Értünk magyarokért?
Vagy veszélyben Európáért?
Az egész kereszténységért?
Nincs ki könnyét letörölje

Könnyezik a Szűzanya 
Hullik egyre könnye
Nincs ki vigasztalja,
Nincs ki letörölje

Minden rögben elvont illatok
vallomása zsong.
Mélyre hajló fák tövében

Ó, hogy szalad az ősz
Nagyon sok a dolga
Segít neki a nap sugara
Festegeti a tájat színesre
Boldog tőle az ember szíve

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele kérlek,
ne bolygassuk pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Üsse kő, ha:
hozzánövekszik a fájdalom
a szívhez. Elvonja kezét a táj.

Ó én édes hazám hányszor vívtad harcodat
Hányszor hoztak fiaik érted áldozatokat?
Hányszor támadt ellened vad ellenség?
Áldoztad hiába hősök szent életét.

Mint végtelen Óceán,
lelkemnek nagysága,
bennem is így tombol,
érzelmeimnek hulláma.

Leteszem vers koszorúm
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek vers virággal

A távoli tájak csöndben imádkoznak,
pásztortüzet rak az ég,
csupasz ágai fájnak a fáknak,
eltorzult arcal szőlőhegyeket néz az árvaság.