Kiált a Föld, VIGYÁZZATOK!
Hol vagytok ti bús BÉKE galambok? 
Miért nem turbékoltok?
Talán elment kedvetek, s megfagytok?
Szóljatok már, hogy felfordult a világ
Hogy gyökerestől kifordult a fa, letört az ág
Rét kipusztult, nem nyílik nyárban virág
Hogy ember, embernek farkasa
Nem volt emberiség, ily önpusztító soha

Ennek a kornak se íze, se bűze,
nincsen Krisztusa, árva hegedűse.
Nem feszül fölé ölelő szivárvány –
nem állt a világ még soha így árván.

/Kiss Rita, Rajka/

Rita virágai Sissinek is nyílnak
Összeköti velük a jelent s a múltat
Gödöllőn csodálják, Pesten és Budán
Új művész nyitja virágát
Paverpol technikán

Színes páva tollát mindenki csodálja
Alkotásait dicséri, aki csak látja
Jó szívét osztja, felnőttnek, s gyereknek
Nem sajnálja tudását megmutatni mindenkinek

Sosem volt ilyen pimasz a tőke.
József Attila félnél-e tőle?
Vetnéd-e fejszéd az undok tőre –
szilánkosodjon átkozott bőre?

Ha én lányka volnék,
mindig csak dalolnék.
A rózsám szívére

Szipogva, könnyes révületben
búcsúzunk tőle – immár halott.
Amit nem ismerünk fel életünkben –
az eredendő törvény – ím, rá hatott.

Amikor kisül a rétes,
az élet olyan lesz, mint a telihold –
az ember, amit akkor érez
az éden maga, pedig tán sose volt.

Tegnap még jégvirág 
Nézett be az ablakomon
Ma napsugár ragyog az arcomon
Felolvasztja a jégpáncélt a földeken

Takarodót fúj az Ó év
eggyel több a talicskába,
melynek súlya úgy növekszik-
ahogy évek rakódnak puttonyába.

Kívánok én mindenkinek
Szeretetet, boldogságot.
De csak annyit, mit e világ
Ezidáig sosem látott.

Csak a remény, ami sérthetetlen –
ne áltasd magad babonás hitekkel!
Riadt várakozás ül szemedben:
sorsmagyarázónak vajon ki kent fel?

Szülőfalumban történt történetem
Nektek biz én elmesélem
Új év hajnalán nagy hó esett
A vad nyugati szél is felkerekedett

Elmúlt év terített asztalánál,
most itt a tizenkettedik széken,
fejezem be lassan az ez évi étkem,
morzsát pacát ne hagyjak a terítésen.

Ó év fogta tarisznyáját
Üres volt már nem várták
El szaladtak belőle a napok
Elkoptak a hónapok

Elmúlt a karácsony –
a kisded gőgicsél és tejszagú.
Talán már vissza is értek
Názáret városába:
az ács élezi a gyalukést -
Mária pelenkát mos…

Karod szüntelenül engem ölel,
csókod örök tüze forrón éget,
tested testembe lépett
 

Mikor a gyermek
Szomorú arccal néz feléd
Mikor feléd nyújtja sovány kis kezét
Mikor a nincs ül tort az asztalon
Szívében megnő a fájdalom
Mikor éhesen várja a szülő üzenetét
Mikor a félelem tárul eléd
Mikor a gyermek szeme felragyog
Segítve nyújtod neki a falatot
Mikor összeteszi két kezét
Imával áldja érte Istenét

Dolgozz , imádkozz, bár az idő- balta
Fejed fölött, az ördög köszörüli,
Mikor és hol csap le, nem sejti senki,
A suhintását csak az Isten hallja.

Ne hagyjad félbe, ora et labora,
Bajaid, gondod próbáld elfeledni,
Vészből, árból csak a türelmed ment ki,
Bárhogy dobál az elemek haragja.