Sikoltó fájdalom, a téves úton,
mikor rászakadt egy élet a csúcson,
romokat próbálta dobálni magáról,
majd szabadulni próbált a magányból.
Szavak tornácán rímjeit faragta,
eleinte a madár is kacagta,
lassan mikor elkészült egy strófa,
páran felfigyeltek szép magyar szóra.
Madár dalolt a hüssöt adó lombon,
kis kunyhó épült fenn a homokdombon,
csúcsos tetője éket vert az égbe,
menedék lehet csendes öregségre.
Álomparipák eltértek a vágytól,
közben búcsúztam Apámtól Anyámtól,
másé lett a táj másé a kis fészek,
teraszán nem íródik varázsének.
Vándorszínésznek soha nincs otthona,
elmúlott rég a boldogságnak nyara,
ám vidám telek is a múltba vesztek,
miért öregszem, erről nem kérdeztek.
Mondhatnám, jó mulatság volt az élet,
ó mennyi sok-sok jóval megmérgeztek,
váltakozva jött számtalan nehézség,
ezt mind végig csinálni volt merészség.
Sok kicsi csillag sziporkázva ragyog,
bevallom hogy a szívem sokszor sajog,
nem tudtam befejezni álmodott tervemet,
csodásan megművelni tündérkertemet.
Idegenek taposták sokszor a telkemet,
míg én sűrűn látogattam kórtermeket,
tán ezért vágyok örökös napsütésre,
de senkit sem ítélek én botütésre.
Így van mikor ember néha utat téveszt,
s a szétrepedt burokból egy ember kilépett,
sokan nézték, mondogatták, nem így ismerték,
de lehet ők azok kik valaha lepisszegték.
Kitaposva oly ritka a megkezdett út,
csatát nem nyerhetsz de sem háborút,
de te ezt addig észre sem veszed,
míg nem érzed magadon a bilincseket.
Eltelt éveim mint felfűzött gyöngyszemek,
írásaimmal verseimmel jövőnek üzenek,
ahol születtem ott is temessetek,
nem gránit sem márvány, csak vastag tölgykereszt.
-írta-Varga István-Barcs-2019.12.16.