Az ihlet perceiben
Száll feléd az üzenet
Lelked kitárod felé
Elringat a képzelet
Szavak, gondolatok
Ritmusa száll feléd
Gondolaton átviszed
Egy közös húr ütemét

Magadban mindig új kutakat ásol,
néha felfeslenek rejtett rétegek.
Megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél, de sajnos nem lehet,
kifosztott termekben magad keresed.

Szonett

Fonnyadó bőröd, nekem most is bársony,
Leheveredek zizegő almodra,
Estém a szerelmet Veled álmodja,
Eltakar minket a rőtszínű vászon.

Túlteszünk mi minden gonosz varázson,
Belevágunk egy bús, szélfutta dalba,
Szebb véget az ember mért is akarna,
Mert összebújunk, hogyha jő az alkony.

       Marcinak hatodik szülinapjára

Különös szám a hatos –
nem színes, nem illatos,
de kunkori alakos
és bizony akaratos:

Visszavágyom néha régi iskolámba,
Ócska padjainak nyikorgó sorába.
Visszajár még hozzám mind e boldog óra…
Nem vagyok több, csak iskolám adósa…

S mondd mit érdemel,
Ki nemzetét tagadja?
Ki csak a javait élvezi, akarja
Ki hazájának ellent mond
Cserbenhagyja, ha tornyosul a gond?

Mond mit érdemel?
Ki pénzért hazát eladó
Ki elfelejti honnan jött
Ki küldte, ki volt benne a megbízó?
S bajban elfelejti felemelni kezét
Hazát tagadó, rossz gombot nyomó ellenség!

Ha majd eljössz kedves barátom
látogatni, erre rá is szánod magad,
hozzál Soproni vöröset az a borom,
inni belőle nekem, neked sem szabad.

Tallián Tamás Tamásnak, Barátomnak ajánlom e verset

Ez az én homlokom,
ne érintse senki:
se jött-ment, se rokon,
se germán, se jenki!

Érik a csipkebogyó
Lehullott virága
Piros színeivel ragyog a határba
Éhes madár raj csap le reája

Csipkebogyó érjél sokáig
Őszi szél kísérj el a sírig
Fújd el, zengd el nagy bánatom
Szívem szomorú, nem vigasztalódom

Érik a csipkebogyó
Zuhog a hideg őszi eső reája
Vad nyugati szél tépi a levelét
Szomorúan beborul az ég

Nagyapám fényképe került kezembe,
bátran, felheccelve indult csatába,
Ferenc Jóskának nyalka katonája,
a virtus sodorta és nem az eszme.

Az Isonzóból életét mentette, 

Világos kezd és hetven
lépésben mattot ad –
Trianonig menetel
huszárosan Arad.

Fügebokrom levelein
elmélázok néha –
hogy nézett ki kosztümében
szombat este Éva?

„Az én nagy lázadásaim”
 

Régi jelképek, mik tündököltek,
hatalmat védtek és vétlent öltek,
zászlón hímzetten csatába hívtak,
koronán ülve aranyat híztak –
lassan ledőltek, egymásra hulltak,
s csak árnyékolják itt-ott a múltat.
Ám mindig jön új és folyton ócskább,

Mint kis bogár a borostyában...

Perzselőn lángol a szívem tája –

egy eszelős gyújtogató járja,