Verset írok hozzád!
Verset, érzelmek vad sorát
Kegyetlen szíved, hangos a szád!
Vers kegyelemért kiabál!

Ó, a méh élő csoda –
halk, zümmögő zenészek
citerása. Ő soha
nem csügged: a természet

Süvít a vad böjti szél!
Az rázza ablakom
Hideg februárban
Az éjben én nem alhatom!

Hatalmas folyó – itt folyik a Dráva,
lenyűgöz mindig szépsége vadsága.
Kőhordalékos rejtélyes medre,
örökös veszélyekkel van sokszor tele.

Ha sötét éjeken néha verset írok,
Semmivé foszlanak a kicsinyes gondok,
Egy vízcseppen benn feszül az egész világ,
Atomnyi játékot játszanak planéták, 
Kopott asztalomhoz az Úr leül mellém,

Februári sűrű ködben
Kis cinke hangja szól
Reményről füttyent
Hangot ad, vigaszt adót

Erdő szélén, hegyoldalban, 
kertek alján, kis csoda: 
zöld fű között csoportosan 
nyílik ki az ibolya. 

Úgy szeret engem a tél –
csókolnak szilánkos fagyok.
Tudja jól, hogy lelkem facér,
s mint ő, magányos vagyok.

Mindenemet adnám, csak Őt láthatnám
még egyszer, és aggódó tekintetét,
tán tudta előre, mily nagy lesz a tét,
„légy jó kisfiam”, mintha szólna ajkán.

Ajkadról lecsókolnám a szót,
ajkadról lecsókolnám a mondatot,
lecsókolnék mindent ami rossz -
ajkadról lecsókolnám a bánatot.

Összeszedem gondolataim
Korunk falára mit írhatok?
Sokasodnak soraim!
Amit mind, mind elmondhatok!

Én csak úgy írom a dalt,
mert a lelkemben dal van,
s ha néha dúdolom is,
hát szerényen és halkan.

Mi dolga van az effélének
mint neked vagy nekem,
begyújtom a tüzet – vagy
kávét készítek – ez a reggelem.

Nap közelben torz üstökös:
csóvája tépett, fénye matt.
Körötte szürke füst köröz –

Töredékek
1.
Tán meggyötört öreg az Isten
de tavaszt megújulást ígér
hideg ködökön át is érzem
a fényét melegszem tüzénél.

Erdei út fenyők illatos árnyán
utána majd a tölgy lombja takar,
itt – ott gombák kínálatát látod
de sokakat rejt a dús avar.

Az idő lejárt
A dal tova szállt
Nem szól többet
A szép hangú hegedűd már
Emlék csupán
A dal, a vers, a próza
Elhalkult a hegedű