Mikor elindultam virágos volt a rét
Tavirózsa nyitotta kelyhét
A Lajta folyó csendesen andalgott
Mosták partjait csendes hullámok

Álltam a hídon, s tudtam már késő
Valaki itt járt, lábam nyomát elmosta az eső
Őszi napsugár színezte a fák levelét
Aki itt járt, hosszú útra tért

Másnak képzeltelek
görnyedt öregség.
Évek akár hulló falevelek,
kiket az árokpart mentén
az idő rég nem hiteget.

Most, hogy már lassan
megfárad bennem az anyag,
engedd, hogy halhassam
bölcs, biztatató szavad,
üthessem még egy kicsit a vasamat.

Hol vigaszt nyersz, az
lelked megbékélése,
a valósággal.

Barcs 2018. október 17.

Őszi napsugár festi a fákat
Sárguló a levél, elhagyja az ágat
Búcsú nélkül, halkan hull a földre
El kell válni, el kell mindörökre

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,

Ó, én szeretem az okos embereket,
mint azt, ki feltalálta a lendkereket,
hogy az élet ne álljon meg a holtponton,
vagy azt, aki kürtre gondolt a holdkompon…

Könnyek potyognak szemünkből,
szorítja torkunkat, amint a székely
földet járjuk, amelyen az élet rendezi
a mát és a jövőt, ahová ma vezetett 
bennünket ez a csodálatos, véráztatta út.

Mintha árnyék volna, áll az éjszakában
Csillogó ércteste, bágyadt holdsugárban.
Arra jár egy szellő s megáll gyönyörködve,
Mintha angyalt látna rideg őszi ködbe.

Mert az ember Isten barma:
mindig-mindig mást akarna,
mint amit az Úr fent gondol –
ruhát magán hátul gombol…

Én láttam……/1956.nov.4./

Én láttam elbukásod
Ó szent FORRADALOM.
Még fiatal voltam, de elmondhatom
Értettem minden jaj szavát
Láttam a menekülök áradatát
S láttam a szenvedő anyát,apát
Ki siratta távozó hős lányát, fiát

Könnyezik a Szűzanya szobra
Némán hullik könnye
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik,fáj a szíve

Bilobámmal a huncut ősz
tegnap éjjel vétkezett:
első lett a kerti fák közt,
ki csupaszra vetkezett.

Hegyek, völgyek közt vezetett utam
Jézus keresztje rám köszönt
Emlékeimben mindig ide visszatérek
Hol fenyők nőttek, s pintyőke énekelt

Éveim, mint rózsaszirmok
porba hullanak,
lent a mélység megemészti
ócska múltamat.

Pihenni tért a nyár… s bár nem hívta senki,
Az ősz, mint rossz vendég betoppant hirtelen.
S akár egy rossz álmot, jó volna feledni,
Átlépni zord testén s itt hagyni ennyiben.

Gyújtsál gyertyát, emlékezzél
Sírhantoknál, hol az élet véget ér
Hol a szeretteid nyugodnak békében
Soha nem feledve szívünkben

Gyújtok gyertyát , elindulok
Szeretteimhez zarándok úton járok
Mert velem vannak a szívemben
Velük vagyok lélekben