Palacsintába töltött 
tavaszi napokkal 
kecsegtet a holnap
ananászos csirke
száll a tányér felett

,,Írjak?- Ne írjak?"
Kérdezted magadtól régen
Magyarország osztozott a dicsőségben
Verseid üzennek nekünk az utánad jövőknek
Írni kell,erőt adni a jövő nemzedéknek!

A régmúlt növekszik
az idő egyre - egyre fogy,
semmire sem vágyók lépte
nagyon lassú a térd rogy.

Kór a korral
kéz a kézben,
zűr a testben,
űr az észben.

Csupasz arcok

m. i.

Csupasz arcok vakolatlan jönnek felém,
nem kell már a szó sem.
Túl az életünk és sorsunk szebbik felén,
arcunk vall és a szem.

Hiába a mosoly, az álnok tettetés,
a való kiül rá.
A leplező máz, igyekezet is kevés.
lélek lett sivárrá.

Él-e még költő, ki le meri írni:
„édes hazám, szerelmes nemzetem”?
Tud-e még poéta őszintén sírni,
s lenne-e Krisztus a feszületen?

Megszülettél, s jött a hír veled,
nem élheted úgy, mint mások,
kicsi életed... 
reméltük, felforgatod a világot,
sírunk és féltünk, de érted a harcot 
soha nem adjuk fel.

Mikor végleg messze megyek,
ne keressetek,
álnok, ájtatos könnyekkel
ne temessetek!

Szép volt a gyermek álom
Szép volt a kert és a ház
Hiába keresem nem találom
Romba döntötte a történelem

Ó, New York... bár esőben még nem láttalak,
mikor nálad jártam, még ragyogott a nap,
sugarait millió ablak megtörte,
s fényét a forró aszfalt pora elnyelte

öröm, bánat... 
innen-onnan
élet, halál... 
fenn és lenn.

Van ki csépel oly szavakat
csizmádat nyalják az ebek,
szaggasd szét a láncokat
gyógyulnak majd a sebek.

Arany fodrokat festett ruhád szélére
a lenyugvó nap. Fénycsíkjaiban
rád vetült a messzi fény. Varrd rá szoknyádat.

Valami vidám verset kéne írni,
hogy kacagjon tőle az ég is,
vagy csak szaladni a széllel,
ha valami másra vágyom mégis.

,,Mikor a kakas hajnalban hármat kukorékol
Háromszor tagadsz meg engemet!"
Háromszor, de a szív nem felejt!
Nem felejti a szeretetet, barátságot!

Kertekben nőt nárcisz ragyogása
Szívet melenget, aki csak látja
Áprilisi napsugár kelyhed nyitogatja
Boldogság vágyával szívet csalogatja

Ott a ceglédi kanna pihen félárnyékban,
benne vörösbor tartója zománchibásan,
dél idő van az aratók fa alatt pihennek,
kortyolgatnak a borból mely lannymeleg.

Állok az ajtóban, ahol búcsút mondtál,
és még utoljára a szemembe néztél,
lehajtottad fejed, és csak ennyit szóltál:
"készülök, hogy elmondjam neked", bár féltél,
nem értenélek meg, s rám hiába vártál,
de tőlem akkor, ott, megértést reméltél...