Fodor András, Kossuth-díjas költő emlékére, aki Kaposmérőn született, Kaposvárott és Budapesten tanult. Fonyódon még ma is áll a villája, és szeretettel telve vallotta magát mindig itteninek.

/külföldi állampolgárok megkérdezése/

Sosem volt szerencsém, jó lapjárásom,
Fortuna kegyeit hiába várom,
de csodás nyarakból vettem ki részem,
a szépségük, melegük még ma is érzem.

 Sok pénz hatalom sem jutott énnekem,
attól még valahogy szól az énekem,
a legtöbb barátom már rég meghalt,
ezért írok néha oly keserű dalt.

/Kolontár és Devecser vörösiszap
katasztrófája/

Életkönyvének kemény fedelét felnyitom,
ami emlék benne van ez mind az én csokrom,
legyen az fájó, vagy épp boldogsággal teli,
ám egyiket sem lehet sosem elfeledni.

Gyermekkorom vidámság vagy a fájó emlék,
de a vidámságba én kicsit még fürödnék,
udvar magas fenyőfa rajta gólyafészek,
kutyánk és egy kiskocsi benne a testvérek.

Volt egy madár
Fecske madár
Nem is olyan régen
Itt az idő,történetét elmesélem

Észreveszel, majd ha én is bolyongok csak
úgy céltalanul? Amikor a vágy,
mint a vasat a rozsda, megemésztett már?

S elhiszed, hogy a mosoly, ha mosatlan is,
van alatta még igazi vágynap,
s a rozsdátlanitásáért küzdve lát  valót?

Egyszer, csak egyszer essen le hazug álca
a rozsda marta hiánytalanul,
hogy az a mosoly mindjárt nevetés legyen.

Csillagtalan volt aznap az éjjel,
a hold fénye is csúnyán elkopott,
a sötét eget néztem, nincs fényjel
és a reménytelenség elfogott.

Furcsa

Elképzelni a
végtelent, olyan mint a
halhatatlanság.
Barcs 2019. január 14.

Szerelmed

Szerelmed tüze,
olykor pokollá teszi
az életemet.
Barcs 2018. december 24.

Különbség

Határidőre
nem lehet szeretni, csak
határtalanul.
Barcs 2019. január 5.

Vándor

Engem szüleim úgy tanítottak
Válaszoljak, ha valamivel vádolnak
Ma van „Magyar Kultúra Napja”
Ezen a napon válaszom megadva:

Láttam a kórusok szívből énekeltek
A magyar táncot hetykén járták a legények
Pörgött a sok szoknya, díszes a színe
Mindenki tapsolta, akinek van szíve
Én boldog voltam velük

Bánatrácok és mélyülő barázdák
Homlokodon, szemed búját nem tudom
Megszokni, néha vigasztal az álom,
Várom az enyhet, az emberi csodát,

Két szemednek rabja lettem,
kék szemedben, jaj, elvesztem,
szemed tüzében elégtem,
szemedbe, hogy belenéztem. 

Olyannak láss...

Hát én már csak ilyen vagyok,
engem nem díszítenek napok,
Kölcsey befejezte a verset,
melynek adta a Himnusz címet.

Nem itt nem vetélkedés folyik,
sosem lesznek már több Kölcseyk,
legszebb ének mi lelkem kincse,
mely minden magyarnak éneke.

Kétségek szonettje

Attól féltem, tehetségtelen vagyok,
Mert  kétség kísért, béna kishitűség,
Éjben bolyongtam, csak a csillagos ég
Biztatott, oldották búmat friss
Habok.

Magam oktattam, ástam az alapot,
Nagyok mutatták, hol a kezdet, a vég,
A harmóniát, hogy  gyógyít a szépség,
Mit szegény fajunk az Istentől
Kapott.