Halld jósló szavam Te vén Európa
Napról-napra közeleg az írott óra,
Könnyel átkozott, rabolt jussodat,
Önként, s dalolva adod majd vissza!

Télnek közepén integetnek a hóemberek,
visongnak kipirult, hógolyózó gyerekek,
már nem csak falun vágnak érett disznókat,
hol kóstolnak pálinkát, majd finom borokat.

Disznótoros étkek farsangi szokások,
jó hangulatú kocsmák élőzenés bálok,
ezek megváltoztak nem térnek úgy vissza,
nosztalgia, ahogy a cigány fülembe húzza.

Istenem, kiben hiszünk 
Áldd meg ezt a drága hazánk, nemzetünk,
Áldd meg a Te magyar néped,
Nézz le ránk, nyisd meg az eget,
Mert elszabadult a sátán pokla,
A Te szerető nemzeted taszítja pokolra,
Mert minden nap nehéz súlyt zúdít ránk,
Hallgasd meg könyörgésünk mi Atyánk,
Hallgasd meg könyörgésünk,

Tavasszal kiskertembe jöttél,
majd szívembe is beköltöztél,
hogyan írjam le ezt az érzést,
hiszen te adtad meg a végzést.

Gyönyörűbb vagy, mint csodás álom,
varázslat hosszú szempilládon,
arányos, szabályos arcodon,
csókra váró, vonzó ajkadon,
siklik szemem a valóságon.

Együtt zúdul a magyarra szenvedés,
Vagy hitében felemelkedés!
Együtt siratjuk Trianon-i évfordulót,
Éneklünk összefogva siratót!

Majd én megmondom most nektek,
az igazságot hol keressétek,
címadó szót is mástól loptam,
ezt a verset gúnyrajznak írtam.

Öntelt hazug, szófosó lennék,
gondolkodjatok az ilyenek mifélék,
lehet az igazság kimondható,
ám, ahány ember annyi a való.

Szomorúság, ami gyötör,
szomjazónak nincsen vödör,
oltaná szomját, de nem tudja,
beleszakadt a mély kútba.

Holló károg száraz ágon,
áll még a tölgy hét határon,
Zimonyapatak száraz medre,
vízbőséget elfeledte.

De holló csak folyton károg,
rajta nem fogott az átok,
mert elátkozták e vidéket,
sok-sok álom mind elégett.

Nem közömbös számomra ez a település,
ez Drávába dobott szerecsen fürösztés,
sokszor úgy próbálták már tisztára mosdatni,
hogy ami régi volt próbálták eltörölni.

Akár tört lázmérőből higanycseppek 
barátok, meghitt szerelmek családok
gurulnak messze, szerteszét freccsennek.
Mérgezi az embert és kapcsolatot
az értetlenség és a ránk mért végzet,
a szívükön, nyelvükön ül már az átok.

Köszönöm hogy vagytok nekem,
így lett meg a földi létem,
Anya a lépteid csillag kövek,
ezek már téged nem sértenek.

Aki téged most Földön követ,
az a párom ki óvón szeret,
köröttem lányaim mind a hárman,
legyen részük mindig boldogságban.

Álmodozva nézem tavasznak színeit,
nem számolom most már órának perceit,
sóvárogva bámulom a túlsó partot,
ahogy itt támasztom a part menti padot.

Odaát van rejtve boldogság valahol,
fülemüle amott úgyis szebben dalol,
kecskék birkák is szabadabban legelnek,
nincsen fájó nyoma az eltelt időnek.

Gyanúsan tekeregnek a felhők,
ilyenekből lesznek a nagy esők,
máris villám cikázik ég dörren,
úgy szakad az eső és nem cseppen.

Csatornák öklendezve köpködnek,
tócsákat kerülgetni sem lehet,
lejtős utakon patakok születnek,
támadó szél nem kegyes esernyőknek.

Fényed árnyéka vagyok
Szonett: 96.

Már fényed követő árnyéka vagyok,
éveim súlyától megöregedtem,
gyorsul a szívverés, lassul a testem,
Neked most is ragyog Napod, csillagod.

Sebesen futó, illanó pillanatok,
teszek-veszek, de megtréfál a jelen,
 múltat feledni nékem lehetetlen,
mi volt rég mellékes, vagy a döntő ok.

Itt a délvidéken, megszűntek az óhajok,
szüntelenül szállnak fel, a fájó sóhajok,
a Dráva medre mint régen, most is ugyanaz,
csakhogy lent marad az értékes kavicshalmaz.

Itt mi egyszer elkészült, rombolásra került,
téglagyár, szeszgyár, sok üzem, vasút is megszűnt,
bolyongok a negyvenéves város peremén,
megszűnt boltokba, sok üres házba botlok én.

Kalyibának ajtaját rég harapdálja a huzat,
ablaknak törött üvege fancsali képet mutat,
távolból aranysakál üvöltő hangját hallani,
lúdbőrözni kezd a testem, kezdek kicsit félni.

Asztalnál ültem, gondolataim száműzték az időt,
ablakra nézve jutott eszembe, láttam egy üldözőt, 
éjszaka volt, a városból lábam kifele lépeget,
előttem párházzal egy nőci, az ablakból kilépett.

Bakonyból emberes botját,
a mi Drávánk felé dobta,
hát így jelezte az őszidő,
hogy ő jön most sorra.

Hullik is a fák lombja,
leveleiket a szél hangosan,
durcásan, korcogva kotorja,
míg nedvesség le nem tapasztja.

Ám, ha látnád az erdőt,
mily színes foltjai a tájnak,
sok fajta fa dacol és örül
még, szép zöld ruhájának.

Te és Én, akkor ott találkozott,
szemeinkben egy új jövő felizzott,
nyújtottad máris kislányos kezedet,
rebegted alig hallhatóan nevedet.