Már egy órája, hogy nincs velem.
Sose voltam ilyen nincstelen,
végtelenül kiszolgáltatott –
elhagyott társtalan társ vagyok.
Beadtam hol mi szerelőnek,
gondozza benne az erőket,
melyek már rég az én erőim –
nélkülük az élet merő kín,

Mikor gyermekkorra visszatekintek
Látom édesanyám,édesapám áldó kezedet
Munkától megfáradt arcotokat
Lassuló lépteitek, kedves mosolyotokat

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
a hervadó málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Sötét fellegeket kerget a nyugati szél
Károgó varjú csapat útra kél
Kárognak keservesen az ágakon
Űzi őket az éhező fájdalom

Fürdik a Hold a tó vízében
Piros ég, holnapra szelet ígér
Hűvös már ez a késő őszi éj
Nemsokára eljön a hideg tél

Nappal már szállingózott hópehely
Mi lesz veled szegény ember
Hol lesz a hajléktalannak hely
Ahol hideg elől szeretetre lel

Hegyeim között barangolok, búcsúzik a nap.
A dombon látom, a nyár is odavan már,
hallgatom az erdőt, halk neszével körbejár s
a kóbor szellő szárnyán repül a megriadt nyár.

Jóbarátok, még ne temessetek,
hisz a föld még nem éhezett meg rám,
és még nem írtam meg a verseket,
amiért világra szült az anyám!

Kovács volt az én apám:
szilaj tűznek hű őrzője,
rideg vasnak idomárja –
ő vert béklyót az ördögre,
sütött patkót száz lólábra,
s hintett vigaszt néha rám…

Sem  győztes, sem vesztes nem voltam, nem vagyok
Kitártam, de zárok pókhálós ablakot.

Szúnyogok keringőznek a fenyőfák csúcsain
Akár kis szökőkutak a naplementénél
Rég el kellett volna menniük
De a tél csak nem jött el idén
Utolsó táncuk egyikét lejtik
Amíg le nem száll az éj.

Párizsban zokog az ősz

/1.világháború 100 éves évfordulójára/

Fejet hajtunk, emlékezünk
Hősökre, akiknek hazáért folyt vére
Akik elvesztek a csatában
Életüknek ez volt a bére

Miért-e sok értelmetlen háború?
Miért e sok áldozat, szenvedés?
Az otthon maradottak élete szomorú
S kegyetlen a kiegyezés

Tündérfáim pőrén várnak:
igázza le őket a tél –
búcsút intettek a nyárnak,
tanú a sok száraz levél.

Kéz a kézben elindultak
Kórházból a kapun túlra
Halk szavukat csak Isten hallja

Tudod kedves légy türelmes
Van négy szép gyermekünk
Szívünk telve, szeretünk

Ha néha kevés volt kenyerünk
Megosztottuk, nevettünk
Boldogság lakott velünk

S óvatosan bandukoltak
Szorították egymás kezét
Lassan léptek, mosolyogtak

Árva kikötőben a madár se jár ma...

Mikor elindultam virágos volt a rét
Tavirózsa nyitotta kelyhét
A Lajta folyó csendesen andalgott
Mosták partjait csendes hullámok

Álltam a hídon, s tudtam már késő
Valaki itt járt, lábam nyomát elmosta az eső
Őszi napsugár színezte a fák levelét
Aki itt járt, hosszú útra tért

Másnak képzeltelek
görnyedt öregség.
Évek akár hulló falevelek,
kiket az árokpart mentén
az idő rég nem hiteget.

Most, hogy már lassan
megfárad bennem az anyag,
engedd, hogy halhassam
bölcs, biztatató szavad,
üthessem még egy kicsit a vasamat.