Mikor a sínek sehová nem vezetnek,
és elcsitul a gének halálos harca,
boldogok azok, akik már nem érik meg,
világunk hogy ítélte magát kudarcra.
Nem lesznek majd zászlók és fennkölt himnuszok,
a művészet, a múltunk a semmibe vész,
minden a szent-anyagcsere körül forog,
mítoszaink elsöpri a globális ész.

Fekete fellegek, hogy gyűltek,
majd fejünk felett tornyosultak,
ijesztő habdunnának tűntek,
ahogy a magasban vonultak.

Vendégeim lesznek –
véremből valók.
Majd sok csokit esznek,
mert csoki falók!
A hátamra ülnek,
s biztatnak: gyí
papa, s ez a fülnek
zene – valódi
csoda. Én vágtatók
velük mesében,
felhők közt láthattok,
Hold közelében,

Ég a tüze a felkelő nap korongjának
Csak egy nap múlik el, hozzád elér
Eljön az est lehunyja szemét
Búcsúzik, mint, ha szólna
Ég áldjon, Isten veled
Soha nem ébredek, nem lesz új kikelet

575575
A rohanásban, durr,  ütközöl a falnak
s megnyílik. Pöfög ott egy új vonat.
Kezedben a sok plajbász szemed válogat.

Hová is üljek? A rajztábla Rád nevet,
örök társad lesz, és cipelheted.
Az ábrák: apró lányok táncolnak veled.

Mától jelszóval védem magam,
titkos ikon a rejtekem:
csak akkor értitek meg szavam,
ha átvergődtök a verseken!
Verseim narancsliget fái,
rózsakert pompázó bokrai –
hegyek, amikről idelátni,
hol a teljesség kész bomlani…

Életkönyvének kemény fedelét felnyitom,
ami emlék benne van ez mind az én csokrom,
legyen az fájó, vagy épp boldogsággal teli,
ám egyiket sem lehet sosem elfeledni.

Gyermekkorom vidámság vagy a fájó emlék,
de a vidámságba én kicsit még fürödnék,
udvar magas fenyőfa rajta gólyafészek,
kutyánk és egy kiskocsi benne a testvérek.

Fáj, nagyon fáj, ami velünk történt,
és biztos nem múlik el nyomtalan,
bárhogy szerethetsz, lelkem tükörként
tekint rád, de érzem, bizonytalan.

Égetés után a maradt hamuba zárta,
így takarta parazsát rejtette magába,
ki tüzet akar  az pernyét kotorja félre,
meglátja izzását ott lesz annak fészke.

De ki parázzsal  oly merészen játszik,
könnyen nagy tűz martalékává válik,
megbabonázva nézem hamunak halmát,
majd feltámadt szél hogy viszi  parazsát.

/200.éves születése napján/

hallgatom, ahogy kis szobám falán
halkan lecsorog vádlón a magány
néma bűneim visszaköszönnek
utat adva bánatnak, közönynek

Zaklatottan kelt velem az a nap,
egy szürke hétköznapi reggelen,
éjszakai álmom járt fejembe,
míg ki nem néztem jeges üvegen.

Jégkristályokból rajzolt rá a fagy,
meghatározhatatlan fehér virágokat,
megszállt a démon, hogy most kedvelem,
az átléphetetlennek mondott határokat.

Fagyos hómezőkön beásva egy hadsereg,
kiterítette sötét szárnyait a végzet,
mely a magyar hadsereggel örökre végzett,
katonák hősök ki parancsot teljesített.

Azóta gyászol egy ország és sírt a nemzet,
akkor is hősök ők ha ez a halál menet,
lövészárkok helyett ott a fehér keresztek,
örök gyászt hordanak anyák és a gyermekek.

Mikor ülsz a riport asztalánál
Nyilatkozni, kérdésre van jogod
Magyarul  beszél, akivel szemben ülsz
De nem értheti  mondandód

Nem érti  a magyar szavad,
Mert nem akarja érteni!
Nem akarja a szegény népet képviselni
Csak a pénz, a feltűnés érdekli!

Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
delenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Na ugye!

Üres kézzel még
tudok fogni, de üres
szívvel szeretni?

Barcs 2019. január 4.