Mivel a nyár is elmúlt,
ősznek nyoma veszett régen,
lehullott az első hó ezen a télen.

Ma nem akarok verset írni,
csak egy röpke percre sírni,
és a többit tűrni, bírni.

Várunk egyre boldog hétvégékre,
önfeledni röpke napra csak:
szürke órák komorsága bére
hétnaponként lehetne egy nap.
Robotol a lélek és a test is
evezni a hét két partja közt,
s az ember, ha dolga felől rest is,
átjutni a túlsó partra küzd.

Tüzet rakott az alkony nyugatnak peremén,
csodálattal nézte magát tónak a tükrén,
nem volt hangja de oly hangtalanul ropogott,
gyors ecsetvonásaival vörösre izzott.

Észre vették az éjszaka ébredő vadak,
hallottam hangját üvöltő aranysakálnak,
erdőnek fái már mind pihenni térnének,
ám e rettentő hangra mind odafigyelnek.

Karosszék ölébe süppednek boldog
ragyogásban. Szemérmes bujdoklásba
görbed a háta, két arcán pírfoltok
jelzik: az anyatest most lobban lázra.

Még március van,
de a nappalok már mellig érnek –
hűs habjaik gáncsot vetnek a fénynek,
s szerelemtől remegnek mosolygó női térdek.
Most virágzok ötödször érted:
öt tavaszunk volt. Lemérted,
amit kaptunk eddig is mily temérdek?

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.

Régi sírokat, virágok ölelgetik,
kokárdák, s zászlók. Szél lobogtatja
lobogóinkat. Merész felvonulások.

                      Csontváryra

A bűntudat az égre csap,
s tövében, mint hajdan-volt nagyok
az esős éji lepel alatt
egy más világba átillanok.

Még mindig vállalom

terheid vállamon

Utolért a lelkiismeret szava,
belülről marja lelkemet sava:
az önvád kínja keresztre ráfeszít,
bűnhődöm ma a tegnap vétkeit.

Halott piramisokat ne építsetek,
Inkább mélyedjetek csendben magatokba,
Ne termeljetek tovább sittet, szemetet!
Ne költsétek a pénz megszédült tornyokra,
Felhőket szúró Bábelokra, szemetek
Egymásra vessétek holnapért aggódva!

Tipeg, totyog, meg, meg áll
Okos szeme csak úgy ragyog
Áll a baba, arca mosolyog
Ruhácskája díszes székely
Ezt nézzétek, büszkén lépdel

Megnövök én nem sokára
Édesanyja féltve vigyázza
Nézzétek ti jó emberek
Hogy nevetek, hiszen megyek!

   Azt a húsz évet szerettem
meg benned, mit megéltél,
mitől szeretésre értél.
   Akkor úgy tűnt: hihetetlen,
de szólt az első pillanat:
nekem mindig húsz éves maradsz!

Telehold ragyog az égen
Megfürdeti képét a tó vízében
Harmadik telehold ebben az évben
Vajon mit üzen, jelent ez nekem

Jósol talán gazdagságot, jóságot,  boldogságot
Vagy jön ránk egy jobb kor
S megváltja  ez összevissza  világot
Letörli  arcunkról a könnyet, szomorúságot

Vágány mellett magaslati sétányon,
padok voltak rejtve bokor árnyékon,
fiatal hévvel hogy öleltük egymást,
ott csikartál tőlem hűség vallomást.

Egy háznak nyitott ablakához mentem,
melynek szobájában vártál kedvesem,
kézen fogsz és majd az ágyadba vezetsz,
hisz azt ígérted mindenhova követsz.

Rájöttem, hogy ellenedre élek,
mint viszketeg, vöröslő fekélyek
testhajlatban létre kélnek.

Mesét szövő gondolatok,
álmodozó papírlapok,
belőletek megmerítem,
amelyből neked meséltem.

Tündérkertnek közepébe,
gyermeklelkem csöppent bele,
ott találtam nyugodt álmot,
meg egy mesés szép világot.